Sági István

(Cegléd, 1882. dec. 12. – Bp., 1950. dec. 2.): nyelvész, az MTA l. tagja (1938). A bp.-i egy.-en szerzett tanári oklevelet. 1908-tól Makón, 1912-től Bp-en gimn. tanár. 1926-tól 1943-ban történt nyugdíjazásáig mint gyakorló gimn. tanár, c. ig. a bp.-i Középiskolai Tanárképző Intézetnél teljesített szolgálatot. Fiatal korától kezdve részt vett az ak.-i nagyszótár gyűjtőmunkájában, 1925-től nyugdíjba meneteléig ő irányította a gyűjtést. Tanulmányaiban, cikkeiben főként nyelvtanaink, szótáraink történetével, nagy nyelvtudósok munkásságával, valamint nyelvhelyességi és helyesírási kérdésekkel foglalkozott. – F. m. A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete (Bp., 1922). – Irod. Melich János: Akadémiai tagajánlások (Akad. Ért. 1938); Nagy J. Béla: S. I. (Magy. Nyelv, 1952.) .

 

 

Sámson Béla Edgár

(Nagykamond, 1906. szept. 5. – Pannonhalma, 1970. febr. 1.): bencés szerzetes, főiskolai tanár, nyelvész. Főisk. tanulmányait a pannonhalmi tanárképző főisk.-n végezte. 1931-ben tanári oklevelet szerzett magyar-latin szakon, 1936-ban bölcsészdoktorrá avatták. 1932-től 1950-ig a magyar történeti és finn-ugor összehasonlító nyelvészet tanára volt a pannonhalmi főisk.-n. 1950-től 1967-ig, nyugdíjazásáig középisk. tanárként működött a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban. Elsősorban a képzett és az összetett igék, valamint az igeragozás kérdéseivel foglalkozott. Helyneveink ragozásáról is írt. 1967-től a Győr-Sopron m.-i földrajzi névbizottság tagja, a földrajzi nevek gyűjtésének és ellenőrzésének munkájába is bekapcsolódott. – F. m. A magyar nyelv egyszerű gyakorító képzői (Pannonhalma, 1936); -dös, -des, -dos összetett gyakorító képzős igéink (Magy. Nyelv, 1941); -dës összetett gyakorító képzős igéink (Magy. Nyelv, 1943); A csapkos és társai (Magy. Nyelv, 1944); A kérek személyragja (Magy. Nyelv, 1951); Igeragozási kérdések (Magy. Nyelv, 1953). – Irod. Danczi V. József: S. E. (Magy. Nyelv, 1970).

 

 

Sauvageot, Aurélien

(Konstantinápoly, 1897. ápr. 13. – Aix en Provence, Franciao., 1988. dec. 5.): nyelvész, irodalom-és művelődéstörténész, az MTA tiszteleti tagja (1979). Az École Normale Supérieure-ben germanisztika szakon szerzett tanári diplomát, majd a finnugor nyelveket tanulmányozta. 1923-ban az Eötvös-kollégium francia lektoraként jött Mo.-ra. Itt oktatási tevékenysége mellett finnugor tárgyú disszertációján dolgozott. Disszertációját az urál-altáji nyelvek szókincsének tagolásáról Párizsban védte meg 1929-ben. Megtanul magyarul, baráti köréhez tartozott Kodály Zoltántól Gombocz Zoltánig és a Nyugat íróiig Mo. szellemi elitje. Szerk.-ben készült el és jelent meg a francia-m., m.-francia nagyszótár (1932). 1931-ben visszatért Franciao.-ba, a párizsi École Nationale des Langues Orientales finnugor tanszékének tanára lett. Nevéhez fűződik Franciao.-ban a finnugrisztika tudományának megalapozása és a hungarológia művelése. Megindította az Études Finno-Ougriennes c. nemzetközi finnugrisztikai évkönyvet 1970-ben, melyben számos dolgozata jelent meg. A francia nyelvtudományi társaság folyóiratában, a Bulletin de la Société de Linguistique de Parisban 1988-ig a m. és a finn nyelvtudomány eredményeiről számolt be. Mo.-ot érintő memoárja (Souvenirs de ma vie hongroise) magyarul is megjelent. 1964-ben az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegy.) ünnepi közgyűlésen díszdoktorrá avatta.– F. m. Francia-magyar és magyar francia nagy kéziszótár 1-2 (Balassa József és Benedek Marcell közreműködésével, Bp., 1932, 1937, 1942, 1943); Découverte de la Hongrie (Paris, 1937); Esquisse de la langue hongroise (Paris, 1961); Premier livre de hongrois (Paris, 1965); Ľédification de langue hongroise (Paris,1971); Souvenirs de ma vie hongroise. Magyar fordítása: Magyarországi életutam (ford. Várady-Brenner Mária, Bajomi Lázár Endre előszavával, Bp., 1988). – Irod. Kelemen Jolán: Hommage ŕ Aurélien Sauvageot (Bp., 1973); Örvös Lajos: Sauvageot professzornál (Új Irás, 1983. 1. sz.); Sőtér István: Aurélien Sauvageot emlékei (Forrás, 1987. 4. sz.); Szávai János: Sauvageot a magasban (Élet és Irod., 1989. 13. sz.); Dobossy László: Emlék Sauvageot-ról (Nagyvilág, 1989. 5. sz.); Szathmári István: Aurélien Sauvageot-ra emlékezünk (Magy. Nyelv, 1989. 4. sz.); Herman József Aurélien Sauvageot (Magy. Tudomány, 1989. 7-8. sz.).

 

 

Schedius Lajos

(Győr, 1768. dec. 20. – Pest, 1847. nov. 12.): nyelvész, író, esztéta, egyetemi tanár, az MTA tagja (t. 1831, ig. 1845). Pozsonyban, Sopronban és Göttingenben tanult. 1792-től a pesti egy.-en az esztétika tanára, ahol görög nyelvet és irodalmat, valamint pedagógiát is tanított. 1835-ben az egy. rektora volt. 1841-től a Kisfaludy Társ. tagja, egyben másodelnöke. Az ev. iskolák számára készített tanterve (1816) a neohumanizmus újabb törekvéseit tükrözi. Az 1790-ben megalakult első pesti m. színtársulat dramaturgja, részt vett Kármán Józseffel az Uránia c. folyóirat megindításában (1794), szerk. a Literarischer Anzeiger für Ungarn (1797 – 1799) és a Zeitschrift von und für Ungern (1802 – 04) c. folyóiratokat, amelyekben Mo.-ot és a hazai viszonyokat igyekezett megismertetni a külfölddel. Szoros baráti kapcsolatban állt Kazinczy Ferenccel és Kisfaludy Károllyal. Írt magyarul, németül és latinul verseket, bibliográfiai, filozófiai, esztétikai, történeti, társadalmi, földrajzi, gazdasági munkákat. 1836-ban nagy falitérképet adott ki Mo.-ról, melyet Blaschnek Sámuel Benjámin pesti földmérő szerkesztett. Esztétikai fő műve: Principia philocaliae seu doctrinae pulchri… (Pestini, 1828). – Irod. Toldy Ferenc: Emlékbeszéd Sch. L. fölött (Toldy Ferenc Irodalmi beszédei, Pest, 1871); Heinrich Gusztáv: Sch. L. emlékezete (Kisfaludy Társ. Évl. 36. 1903); Jánosi Béla: Sch. L. aesthetikai elmélete (Bp., 1916); Doromby Karola: Sch. L. mint német-magyar kultúrközvetítő (Bp., 1933); Fodor Ferenc: A magyar térképírás (Bp., 1952 – 1954); Fried István: L. Sch. (Neue Zeitung, 1964); Fried István: Schedius és folyóirata (Magyar Könyvszemle, 1981).

 

 

Scheiber Sándor

(Bp., 1913. júl. 9. – Bp., 1985. márc. 3.): nyelvész, irodalomtörténész, a nyelvtudományok doktora (1983). Mindkét szülői ágon rabbiősök leszármazottja. Heller Bernát tanítványa volt. 1938-ban avatták rabbivá. 1938-1940 között Oxford, Cambridge, London könyvtáraiban – egyéb kutatások mellett – középkori héber kéziratokat tanulmányozott. 1941-től 1944-ig Dunaföldváron volt főrabbi. 1944. dec. 31-én édesanyját a nyilasok lelőtték. 1945-től újjáépíttette, 1950-től igazgatta a pesti Rabbiképző Intézetet. Bár külföldről sok meghívást kapott (pl. a jeruzsálemi héber egy.-i könyvtár ig.-i tisztére), e hivatalban maradt haláláig. A nyelvtudományok doktora címet életművéért kapta. Publikációinak száma mintegy 1600. Fő műve a Geniza Studies (Hildesheim, 1981), az egyetemes zsidó művelődéstörténet. Kiadta Löw Immanuel Fauna und Mineralienjét (1969) és folklorisztikus tanulmányait (1975), Goldzieher Ignác Naplóját (Leiden, 1978,

 

 

Schmidt Henrik

(Újverbász, 1877. okt. 14. – Szeged, 1953. dec. 18.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1923). 1899-ben Bp.-en – mint az Eötvös-kollégium tagja – tanári és bölcsészdoktori diplomát szerzett. Hat évig Tisza István fiának nevelője. E hat év alatt a lipcsei, berlini és heidelbergi egy: eken végzett tanulmányokat. 1907-től a bp.-i Kereskedelmi Ak.-n, 1910-ben a debreceni ref. főisk.-n a német nyelv és irodalom tanára. 1911-től 1946. dec.-ig a kolozsvári, ill. a szegedi egy. tanára; 1945 után már nem működött. 1932 – 1933-ban az egy. rektora. Főleg a mo.-i németek eredetét és művelődési viszonyait vizsgálta szóföldrajzi és településtörténeti alapon. – F. m. A hangváltozás törvényszerűségéről a középfelnémet nyelvjárások alapján (Nyelvtud. Közl. 1906); Die deutschen Mundarten (Pécs, 1928); Haus und Hof der Donauschwaben Deutsch-Ungarische Heimatsblätter, II. 1930).

 

 

Schmidt József

(Vác, 1868. dec. 24. – Bp., 1933. okt. 1.): indogermanista, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1911). 1899-ben szerzett tanári oklevelet Bp.-en, ugyanakkor áll. főgimn. tanár. 1908-ban egy.-i magántanár, 1910-től a bp.-i egy.-en az indogermán összehasonlító nyelvészet ny. rk., 1914-től ny. r. tanára. A Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt lemondásra kényszerült. 1924-ben nyugdíjba vonult. Számos indogermanisztikával foglalkozó cikke jelent meg. Jelentősek fordításai is. Latin-m. és m.-latin szótárt szerkesztett. – F. m. Nasalis infixum névszókban (Bp., 1904); Az itáliai nyelvcsalád helyzete az indogermán nyelvek körében (Bp., 1907); Kísérlet az indogermán gutturális probléma megoldására (Bp., 1912); Az indogermán flexio genesisének problémája (Nyelvtudomány, III – IV.); Buddha élete, tana és egyháza (Bp., 1920); Az ó-ind epika (Bp., 1921); A szanszkrit irodalom története (Bp., 1923); Az ind filozófia (Bp., 1923); Nyelv és nyelvek (Bp., 1923); Pancsatantra (Bp., 1924). – Irod. Székely Artúr: Sch. J. (Nyugat, 1933); Mády Zoltán: Sch. J. Halálának 30. évfordulójára (Antik Tanulm. 1963. 3 – 4. sz.); Prohászka János: Egy elfelejtett magyar nyelvtudós. S. J. emlékezete (Magy. Nemzet, 1963. 171. sz.).

 

 

Schwartz Elemér

(Vasvörösvár, 1890. aug. 25. – Würzburg, Német Szövetségi Köztársaság, 1962. jan. 21.): nyelvész; egyetemi tanár. Tanulmányait mint a ciszterci rend tagja, német -latin szakon a bp.-i egy.-en végezte. 1916-tól 1935-ig gimn. tanár: Közben a müncheni egy.-en folytatta tanulmányait és 1922-ben Bp.-en német nyelvjárástanból egy.-i magántanári képesítést szerzett. 1936- tól 1948-ig a bp.-i tudományegy. német nyelvészeti és néprajzi tanszékének tanára. 1948-ban nyugdíjazták. 1949-ben. kivándorolt Belgiumba, ahol 1950-től haláláig a louvaini egy.-en a német nyelv és néprajz tanára volt. Kutatásainak főterületei: nyelvjárástan, névtudomány, szellemi néprajz. Szerk, a Német nyelvészeti és néprajzi dolgozatok és a Német néprajztanalmányak c. sorozatokat. – F. m. A rábalapincs-közi nyelvjárás hangtana (Bp., 1914); Bevezetés a hazai német nyelvjáráskutatásba (Bp., 1923); A nyugatmagyarországi zsidó családnevek (Sopron, 1926); A pozsonyi jiddis hangtana (Bp., 1930); A nyugatmagyarországi német helységnevek (Bp., 1932); A német köznyelv és helyes kiejtése (Bp., 1940); Karácsony a művészetben (Jajczay Jánossal, Bp., 1942). – Irod. Sever Pop: E. Sch. (Orbis, 1960); Henri Draye: E. Sch. (Onoma IX.)

 

 

Sebestyén Irén, N.

(Nagyenyed, 1890. máj. 27. – Szeged, 1978. aug. 4.): nyelvész, műfordító, c. egyetemi tanár, a nyelvtudományok doktora (1956). Németh Gyula felesége. A bp.-i egyetemen doktorált finnugor nyelvészetből (1916). Az OSZK-ban dolgozott (1916–22), majd több tanulmányutat tett Finno.-ba 1924–1930 között. 1940-től a bp.-i egy. magántanára, 1964-től c. egy.-i tanára volt. Szintaktikai és morfológiai kutatásokat végzett, és az uráli őstörténettel foglalkozott. Magyar és idegen nyelvű nyelvészeti folyóiratokban számos közleménye jelent meg a finnugor összehasonlító mondattan és őstörténet köréből, irodalmi lapokban a finn irodalmat népszerűsítő, elemző tanulmányokat tett közzé. Finn nyelvből fordított regényeket, meséket. Első regényfordítását 1914-ben adta ki az Athenaeum. Magyarra fordította Linnankoski, Sillanpää, Järnefelt, Waltari és Kokko regényeit. A Finnugor Társaság, a Finn Irodalmi Társaság tagja, a Finn Köztársaság Oroszlánrendje parancsnoki fokozatának tulajdonosa volt. – F. m. Finn jelzős szerkezetek (Bp., 1916); Az uráli nyelvek régi halnevei (Bp., 1935); Fák és fás helyek régi nevei az uráli nyelvekben (Bp., 1943); Az uráli népek régi lakóhelyeinek kérdéséhez (MTA Nyelv- és Irod.-tud. Osztályának Közleményei, 1951); Adalék a protolapp nyelv problémájához (Nyelvtudományi Közlemények, 1952); A birtokviszonyt kifejező szerkezetek a szamojédban és az urali genitivus kérdése (Nyelvtudományi Közlemények, 1956); Két jurák-szamojéd visszaható névmás (Nyelvtudományi Közlemények, 1962); A finn irodalom Magyarországon (Az uráli népek történelme és műveltsége c. műben, Bp., 1966); A varázsdob és a látó asszonyok. Lapp népmesék (ford., Bp., 1966); Férfiszülte leány. Finn népmesék (ford., Bp., 1969). – Irod. Fokos Dávid: N. S. I. 70. születésnapjára (Nyelvtudományi Közlemények, 1960); Lakó György: N. S. I. kitüntetése (Nyelvtudományi Közlemények, 1964); Gombár Endre: N. S. I. (Élet és Irod., 1978. 34. sz.); Hajdú Péter: N. S. I. emlékezete (Nyelvtudományi Közl., 1979); Csepregi Márta: N. S. I. tudományos és irodalmi munkássága (bibliográfia; Nyelvtudományi Közl., 1979).

 

 

Somosi János, Somossy, eredeti nevén Ködöbőcz

(Bodzásújlak, 1783. máj. 24. – Sárospatak, 1855, aug. 21.): ref. teológus, tanár, héber nyelvész, az MTA l. tagja (1834). Tanulmányait Sárospatakon 1814-ben és Göttingenben végezte. 1815 végén tért vissza Mo: ra, Sárospatakon tanár, 1818-tól teológiai tanár lett. Zemplén és Tolna vm. táblabírája volt. 1835-ben ő adta ki a Szent Bibliát Sárospatakon. Írt egy héber nyelvtankönyvet is (Sidó grammatica, Buda, 1832). – Irod. Toldy Ferenc: S. J. (Akad. Ért. 1855.)

 

 

Stein Aurél, Sir Aurél Stein

(Pest, 1862. nov. 26. – Kabul, Afganisztán, 1943. okt. 28.): Belső-Ázsia világhírű kutatója, régész, nyelvész, az MTA kültagja (1895). Egy.-i tanulmányait Bécsben, Lipcsében és Tübingenben végezte. 1887-ben avatták bölcsészdoktorrá. Utána azonnal angol szolgálatba állott. 1888-ban a lahorei Punjab Egy.-en a szanszkrit nyelv és irodalom tanára lett. 1894-ben jelent meg első tudományos műve (katalógus a kasmíri maharadzsa jammui könyvtárának mintegy 6000 szanszkrit kéziratáról kivonatokkal és magyarázó jegyzetekkel). Több művében foglalkozott az ind történelem és indoszkíta uralom vallási és művelődésviszonyaival, valamint az indo-iráni régi földrajzzal. 1888 – 96 között tett utazásain Kasmír emlékeit és topográfiáját tanulmányozta. 1900-ban indult el első nagy belső-ázsiai expedíciójára, amelyen K-Turkesztán homoksivatagjában régészeti kutatásokat folytatott, s átkutatta a Svar Hedin által felfedezett romokat. Maga is sok jelentős ősi romhelyet fedezett fel. 1908-ban második expedícióján, folytatva a. térképezést a Kuen-Lun főláncán, majd a Takla-Makán sivatagban és a Tarim mentén végzett ásatásokat. 1909 elején visszatért Európába és a Magy. Földrajzi Társaság meghívására Bp.-en is előadást tartott. Útjának eredményeit Serindia c. ötkötetes művében és The Thousand Buddhas (London, 1921) c. munkájában dolgozta fel. 1911-ben India É-Ny-i határán végzett archeológiai kutatásokat, 1912-ben az angol király az Indian Empire-rend Knight Commanderévé nevezte ki. 1913-ban megkezdte harmadik nagy belső-ázsiai kutatóútját, s három év alatt 18 000 km-t járt be: Turkesztánt az Oxus vidékétől a Góbi-sivatagig, a Kuen-Lunhegység vidékeit. Rendkívül gazdag tudományos anyag tanúskodik útjának eredményességéről. A művészettörténeti kutatás szempontjából is számos nagy jelentőségű leletet fedezett fel (Tunhuang művészeti emléke stb.). Számos tudományos ak. és társaság tagja, a cambridge-i és oxfordi egy. díszdoktora. A Magyar Földrajzi Társasági, 1922-ben alapított Lóczy-érmét ő nyerte el elsőnek. Könyvtárát az MTA-ra hagyta. – F. m. Homokba temetett városok (Bp., 1908, eredeti címe: Sandburied Ruins of Khotan); Középázsiai utam (Bp., 1909); Annual report of the archeological survey of India, frontier circle (Peshawar, 1911 – 12); Romvárosok Ázsia sivatagjaiban (Bp., 1913. eredeti címe: Ruins of Desert); Indiából Kínába. Harmadik utam Belső-Ázsiába, 1913 – 16 (Bp., 1923); Legbelsőbb Ázsia földrajzának hatása a történetben (Bp., 1925); Nagy Sándor nyomában Indiába (Bp., 1931); Ősi ösvényeken Ázsiába (Bp., 1934): Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajz és újabb kutató-utazások világában (Bp., 1935); Archcological exploration in Central Asia (London, 1939). – Irod. Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai (Bp., 1936); Rásonyi László: S. A. és hagyatéka (Bp., 1960); Kéz Andor: S. A. (Földr. Közl. 1962. 4. sz.); Vasváry Antal: S. A. (Élet és Tud. 1962. 50. sz.); Rásonyi László: S. A. (Term. tud. Közl. 1962. 12. sz.); Halász István: S. A. hagyatéka (Élet és Irod. 1963. 41. sz.); Halász Zoltán: Romvárosok a sivatagban (S. A. belső-ázsiai utazásai. Bp., 1966).

 

 

Sulán Béla

(Rozsnyó, 1916. ápr. 21. – Bp., 1968. aug. 26.): nyelvész, egyetemi tanár, a nyelvtudományok doktora (1962). Egyetemi tanulmányait Prágában és Bp.-en végezte. Először középisk. tanár, aztán a Nemzeti Múz., majd a Kelet-európai Tudományos Intézet munkatársa volt. 1950-ben az MTA Nyelvtudományi Intézetének kutatója, a bp.-i és a debreceni egy. megbízott előadója. 1951-ben az MTA I. Osztályának szaktitkára, 1952-től 1958-ig az Oktatásügyi Min.-ban az egy.-i, illetve a felsőoktatási főosztály vezetője. 1958-tól 1963-ig a debreceni egy. Szláv Filológiai Intézetének tanára, egyúttal 1959-től 1963-ig a debreceni egy. rektora. 1966. nov.-től az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa volt. Elsősorban grammatikai, magyar dialektológiai és különféle elvi, módszertani kérdések foglalkoztatták. Szótörténeti-etimológiai kutatásaival a magyar–szláv nyelvi kapcsolatoknak, közelebbről a cseh szókincs magyar elemeinek felderítéséhez járult hozzá. Szerkesztésében jelent meg: Nyelvtani tanulmányok és nyelvek (Bp., 1962); Slavica (a debreceni egy. szlavisztikai évkönyve, I–V., 1961-1965). – F. m. Gazdaságtörténeti vonatkozású helynevek Rozsnyó határában (Kassa, 1943); Szempontok az i-zés vizsgálatához (Debrecen, 1951); Az új cseh–magyar szótár elé (Magy. Nyelvőr, 1954); A cseh szókincs magyar elemeiből (Magy. Nyelv, 1956); A szókölcsönzés kérdéséhez (Magy. Nyelv, 1961); Jegyzetek a nyelvtan tárgyáról és felosztásáról (Nyelvtani tanulmányok, Bp., 1961); Jelentéstani jegyzetek (Debrecen–Bp., 1961); Adalékok az argó – különösen a középeurópai argó – szókincsének tanulmányozásához. (Debrecen, 1961); A kétnyelvűség néhány kérdéséhez. A magyar–szláv szókincsbeli kölcsönhatások tanulságai alapján (Debrecen, 1963); A lengyel szókincs legrégibb magyar jövevény szavai (Magy. Nyelv, 1964). – Irod. Sebestyén Árpád: Búcsú S. B.-tól (Magy. Nyelv; 1968); Hadrovics László: B. S. (Studia Slavica, 1969).

 

 

Szabadi Béla

(Bp., 1898. dec. 12. – Bp., 1968. márc. 19.): tanár, nyelvész, szerkesztő. Tanári képesítését a bp.-i tudományegy.-en latin–görög, magyar, később angol szakon szerezte. Latin és görög filológiából és ókori történelemből doktorált. Tanári pályáját 1922-ben kezdte. Egy évet tanított a bp.-i Ref. Gimnáziumban, majd Pápára került, ahol több mint két évtizedig tanított a Ref. Gimnáziumban. Szaktárgyain kívül elsajátította a francia, német, finn és olasz nyelvet. 1942-ben ismét a bp.-i Ref. Gimnázium tanára lett, itt tanított az isk. államosításáig, ill. megszűnéséig. 1952-től a Nyelvtudományi Intézetben tudományos munkatárs. Részt vett az értelmező szótár és a kézi szótár megalkotásában. Aktív nyelvművelői tevékenységet folytatott, írásai jelentek meg a M. Nyelvőrben, a Magyar Újságírók Orsz. Szövetségének (MUOSZ) elnöksége mellett működő Nyelvművelő Bizottság kiadványaiban. Fordításai közül jelentős Gründler: Luther Márton Nagy Kátéja, a németből fordított Második Helvét Hitvallás és a középkori latin nyelvből fordított Heidelbergi Káté. – F. m. Az igekötők jelentésmódosító szerepének néhány szótári kérdése (Bp., 1966).

 

 

Szabó József

(Gérce, 1789. okt. 2. – Sopron, 1885. jún. 8.): tanár, nyelvész. A soproni ev. líceumban, 1816-ban Jénában, 1817-ben Göttingenben tanult, ahol barátságba került Kőrösi Csorma Sándorral, 1817-től 1853-ig a soproni ev. líceum tanára, 1829-től 1833-ig a tanítóképző tanfolyam vezetője is volt. A főleg tudománytalan etimológiák segítségével alkotott ún. „délibábos” nyelvészet egyik jellegzetes képviselője. Ugyanekkor azt is hirdette, hogy az ázsiai nyelveket feldolgozni elsősorban a m. tudomány feladata. – F. m. A hősi magyar név s eredeti méltóságának kivívása (Sopron, 1825); A dicső magyar szó s nyelv őskorú régisége (Sopron, 1829); Monumenta linguae ac literaturae Hungarorum in antiquitate vetusta (Sopron, 1833); A magyar nyelv keleti emlékei (I – II. füz. Sopron, 1844, 1862).

 

 

Szabó Kálmán

(Kiskunfélegyháza, 1886. szept. 1. – Kecskemét, 1963. nov. 22.): néprajztudós, régész, nyelvész. Bp.-en két évig bölcsészetet hallgatott, Kolozsvárt jogot végzett. 1911-ben a kecskeméti múz. tisztviselője, később ig.-ja lett. Az 1945-ben elpusztult múz.-i anyagot nagy hozzáértéssel pótolta. Rendezte a kiskunfélegyházi múz. régészeti és néprajzi anyagát és II. Rákóczi Ferenc szülőházában, Borsiban létesített emlékmúz.-ot. Számos értékes néprajzi, történelmi, nyelvészeti cikke jelent meg különböző szaklapokban. – F. m. Kecskemét szőlő és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); A „hírős város” anekdotakincse (Kecskemét, 1935); A kecskeméti múzeum kincsei (Bp., 1936); Kecskeméti tanyák (Kecskemét, 1936); Kecskemét th. város múzeuma (Kecskemét, 1936); Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); A kecskeméti múzeum halászati gyűjteménye (A Néprajzi Múz. Füz. 2. Bp., 1938). – Irod. Kőhegyi Mihály: Sz. K. (Ethnographia, 1964.)

 

 

Szabó T. Attila, Törpényi

(Fehéregyháza, 1906. jan. 12. – Kolozsvár, 1987. márc. 3.). nyelvész, történész, irodalomtörténész, etnográfus; Erdély történelmének, kultúrájának, nyelvének, személy- és helynévtörténetének, néprajzának kutatója. Ez idáig a legtöbb nyelvtörténeti anyagot gyűjtött és publikált magyar nyelvész. Gyermekkorát Désen töltötte. Főisk. és egy.-i tanulmányait (Csüry Bálint, Tavaszy Sándor és Kelemen Lajos tanítványaként) Kolozsvárott a ref. kollégiumban, az egy.-en és a ref. teológián, majd Angliában, Edinburgh és St. Andrews egy.-ein végezte. Munkásságát megalapozó levéltári kutatásait 1926-ban az Erdélyi Múzeum levéltárában kezdte meg. Tudományos publikációi 1929-től jelentek meg. A nyelvtörténeti és nyelvjárási kutató munkát Csüry Bálint biztatására választotta, akit 1929-ben elkísért kutatóútjára a csángók közé. Rövid nagyenyedi és zilahi tanársága után végleg az Erdélyi Múzeum munkatársa, Kelemen Lajos mellett levéltáros lett. 1942-től magyar nyelvészetet tanított a kolozsvári egy.-en, vezette az Erdélyi Múzeumot és az Erdélyi Tudományos Intézetet. Szerk.-je volt az Erdélyi Múzeum és Erdélyi Tudományos Füzetek (Kolozsvár, 1941-47), valamint a Magyar Népnyelv (Debrecen, 1941-43, Bárczi Gézával) c. kiadványoknak. Ez idő tájt helységnévgyűjtő tevékenysége mellett nyelvjáráskutatással (a csángóval is) foglalkozott, később A romániai magyar nyelvjárások atlaszának vezető munkatársa lett. Fő műve a milliós nagyságrendű, általa gyűjtött adatra épülő, előreláthatólag mintegy 8-10 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, amelynek eddig 6 kötete jelent meg: Bukarestben I-IV. (1975, 1978, 1984), ill. Bp.-en (V-VI., 1993). Válogatott tanulmányok, cikkek c. 6 kötetben jelentek meg összegyűjtött munkái Bukarestben: I: Anyanyelvünk életéből (1970), II: A szó és az ember, III: Nyelv és múlt, IV.: Nép és nyelv, V.: Nyelv és irodalom (1981), VI: Tallózás a múltban (1985). Tanári és tudományszervezői munkássága nyomán alakult ki a kolozsvári nyelvészeti iskola. Munkásságáért Sámuel-Kölber jutalommal (1936), Révai Miklós-emlékéremmel (1972) és Pais Dezső-emlékéremmel (1986) tüntették ki. – További művei: Közép-Szamos vidéki határnevek (Kolozsvár, 1932); Kéziratos énekeskönyveink és verses kézirataink a XVI-XIX. században (Zilah, 1934); A helynévgyűjtés jelentősége és módszere (Magyar Nyelv, 1934); Zilah helynévtörténeti adatai a XIV-XX. században (Kolozsvár, 1936); Dés helynevei (Kolozsvár, 1937); Niriş-Szásznyires település-, népiség-, népesedés- és helynévtörténeti viszonyai a XIII-XX. században (Kolozsvár, 1937); Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? (Kolozsvár, 1938); Magyarországi és erdélyi urak. Pálffy János emlékezései (I-II., Kolozsvár, 1939); Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez (I-II., Kolozsvár, 1939); Gyergyói helynevek a XVII-XIX. századból (Bp., 1940); A személynevek helyneveinkben (Debrecen, 1940); Csüry Bálint (Bp., 1941); Az Erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai (Kolozsvár, 1942); Kalotaszeg helynevei I. Adatok (Kolozsvár, 1942); A magyar helynévkutatás a XIX. században (Kolozsvár, 1944); Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé”-ből (Kolozsvár, 1944, Gálffy Mózessel és Márton Gyulával); A kolozsmegyei Borsavölgy helynevei (Kolozsvár, 1945, Gergely Bélával); A Dohokai völgy helynevei (Kolozsvár, 1945, Gerely Bélával); A szolnok-dobokai Tőki völgy helynevei (Kolozsvár, 1945, Gergely Bélával); Kolozsvár települése a XIX. század végéig (Kolozsvár, 1946); A Marosvásárhelyi Sorok (Bukarest, 1957, Farczády Elekkel); Gáspár János tájszógyűjteménye 1838-1845 (Bp., 1964); A kolozsvári becenevek a XVI-XIX. században (Bp., 1968); Haja, hajak virágom. Virágénekek (Bukarest, 1969, 19702); Helyesírási tájékoztató (Bukarest, 1969, Gálffy Mózessel, Kelemen Bélával és Márton Gyulával); Balladák könyve (Kallós Zoltán gyűjtése Sz. T. A. gondozásában, Bukarest, 1970; Bp., 19732, 19774); A Marosvásárhelyi Sorok és a Marosvásárhelyi Glosszák (Bukarest, 1973, Farczády Elekkel); Nyelv és település (sajtó alá rendezte Szabó T. Ádám Bp., 1988). – Irod. Imre Samu: Sz. T. A. hetven éves (Magy. Nyelv, 1976. 2. sz.); Pomogáts Béla: Nyelv és történelem (Forrás, 1980); Balázs János: Sz. T. A. nyolcvan éve (Magy. Nyelv, 1986. 3. sz.); Éder Zoltán: A tudománytörténet fényében (Magy. Nyelvőr, 1986. 1. sz.); Balogh Lajos: Sz. T. A. (Honismeret, 1987. 4. sz.).

 

 

Szalay Imre

(Szombathely , 1787. nov. 2. – Veszprém, 1848. szept. 17.): nyelvész, filozófus, hittudós, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1831, r. 1832, t. 1834). Pesten 1816-ban teológiai doktor lett. 1825-től 1834-ig, veszprémi kanonokká történt kinevezéséig a pesti egy.-en az egyházi szónoklat r. tanára. 1840-től bélakúti apát és zalai főesperes. A veszprémi tanítóképző ig.-ja, Zala és Esztergom vm.-ék táblabírája is volt. Szerk. és kiadta a Magyar Egyházi Beszédek Gyűjteményét (I – VI., Pest, 1832 – 34 és VII – X., Buda, 1840 – 41. 1845). – F. m. A magyar nyelvtudomány rövid foglalatja (Pest, 1828); Észrevételek a vegyes házasságokról (Veszprém, 1841). – Irod. Sz. I. (MTA Almanach, 1863.)

 

 

Szamota István

(Kunszentmiklós, 1867. júl. 5. – Bp., 1895. nov. 21.): nyelvész, történész. A bp.-i egy.-en jogot végzett. 1892- től az Orsz. Levéltár, 1894-től haláláig az az OSZK tisztviselője volt. Fáradhatatlan kutatója a középkori m. nyelvnek, amelynek szótári anyagát gyűjtötte az Árpád-kori oklevelekből. Hagyatékát Zolnai Gyula dolgozta fel a Magyar oklevélszótárban (1902 – 06). A Schlägli (1894) és a Murmelius-féle Szójegyzék első ismertetője (1896). Öngyilkos lett. – F. m. Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten (Bp., 1891); Régi magyar utazók Európában 1532 – 1770 (Nagybecskerek, 1892); A Schlägli magyar szójegyzék a XV. sz. első negyedéből (Bp., 1894); A Murmelius féle latin-magyar szójegyzék (Bp., 1895); A tihanyi apátság 1055-iki alapítólevele… (Bp., 1895).

 

 

Szarvas Gábor

(Ada, 1832. márc. 22. – Bp., 1895. okt. 12.): nyelvész, az MTA tagja (l. 1871, r. 1884). A szabadságharc idején nemzetőrnek jelentkezett, de fiatal kora miatt nem vették be. Ezután a bencés rendbe lépett, de 1852-ben érettségi után otthagyta a rendet és jogász lett, tanulmányait azonban betegsége miatt abba kellett hagynia. 1858-ban tanár Egerben, 1860-ban Baján, 1861-től 1869-ig Pozsonyban, közben letette a tanári vizsgát. 1869-től 1881-ig Pesten gimn. tanár, 1879-től súlyos szembaj támadta meg. Az MTA a m. nyelv kutatását és művelését szolgáló folyóirat létesítésével bízta meg. Így indult meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr, amelyben ortológus vitatkozásait és szófejtéseit jelentette meg. E folyóirat köré csoportosította a korabeli m. nyelvtudomány tehetséges munkatársait (Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Munkácsi Bernát stb.). Tagja volt a helsingforsi finn-ugor társaságnak. A m. nyelvművelés egyik kiváló munkása volt. Állást foglalt az erőszakos nyelvújítás és az idegenszerű fordulatok ellen. Kutatásai során tisztázta a nyelvújítás határait. Budenz Józseffel és Szilády Áronnal szerk. a Nyelvemléktár I – III. kötetét (Bp., 1874 – 75) – F. m. Magyartalanságok (Pest, 1867); A magyar igeidők (Pest, 1872); A magyar nyelvújításról (Bp., 1875); Magyar nyelvtörténeti szótár (IIII., Bp., 1890 – 93. Simonyi Zsigmonddal együtt, az MTA nagyjutalmát nyerte). – Irod. Simony Zsigmond: Sz. G. emlékezete (Magy. Nyelvőr, 1897); Simonyi Zsigmond: Emlékezés Sz. G. rendes tag felett (MTA Emlékbeszédek, XV., Bp., 1912); Szinnyei József: Sz. G. születésének századik évfordulójára (Magy. Nyelv, 1932); Rubinyi Mózes: Sz. G. Balassa emlékkönyv (Bp., 1934); Rubinyi Mózes: A százhúszéves Sz. G. (Magy. Nyelvőr, 1952. 2. sz.); Rubinyi Mózes: Emlékezések és tanulmányok (Bp., 1962).

 

 

Szentgyörgyi József

(Aranyos, 1765. febr. 22. – Debrecen, 1832. jan. 1.): orvos, természettudós, nyelvész. Tanulmányait Pozsonyban kezdte, majd Nagykőrösön és Debrecenben fejezte be. Orvosi pályára készült és ezért sorra járt több külföldi egy.-et. Verseket is írt. Bécsben az ottani közkórházban egy évet töltött, orvosdoktorrá is Bécsben avatták. Győrben telepedett le, négy év múlva Nagykőrösre hívták meg városi főorvosnak, innen 1799-ben Debrecenbe ment, ahol 32 évig volt a város főorvosa. Meggyanúsították, hogy a Mondolat szerzője, ami ellen tiltakozott. Kazinczy levelezésében mint barátját említi. – M. Legnevezetesebb természeti dolgok esmérete…Az állatok országa (Debrecen, 1803). – Irod. Szily Kálmán: Sz. J. (Irod. tört. Közl. 1896); Elekes György: Sz. J. debreceni orvos élete és orvosi levelei (Orvostört. 1937).

 

 

Szerdahelyi István

(Avasfelsőfalu, 1924. aug. 30. – Bp., 1987. aug. 21.): tanár, nyelvész. Román és francia nyelvű középiskoláit követően a kolozsvári egy.-en jogot tanult, majd a háború miatt megszakadt tanulmányait kétéves szovjet hadifogságból hazatérve Bp.-en fejezte be 1951-ben. 1953-ban szerzett diplomát orosz nyelv és irodalomból. 1950-től jelentek meg orosz, 1963-tól eszperantó nyelvkönyvei. Bárczi Géza segítségével 1966-ban az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegy.) Bölcsészettudományi Karán megszervezte az eszperantó nyelvi tanárképzést, s annak vezetője volt először mint óraadó, 1971-től adjunktus, 1983-tól docens. Több mint 200 szakközleménye és húsz könyve jelent meg. Módszertani és szervező tevékenységének elismeréseként 1986-ban az Eszperantó Akadémia tagjává választották, 1985-től az Eszperantótanárok Nemzetközi Szövetségének elnöke, 1965-től a M. Eszperantó Szövetség választmányi tagja s 1986-tól alelnöke, 1983-tól az Egyetemes Eszperantó Szövetség (UEA) t. tagja volt. – F. m. Esperanto 2 (1966); Bábeltől világnyelvig (Bp., 1977); Magyar- eszperantó szótár (Bp., 1989). – Irod. Árpád Máthé: D-ro I. Sz. (Hungara Vivo, 1987).

 

 

Szidarovszky János

(Bp., 1881. okt. 20. – Bp., 1947. dec. 30.): nyelvész, az MTA l. tagja (1935). Középisk. tanári (1905) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1904). Vidéken volt tanát 1905-től, 1914 – 20-ban bp.-i főgimn. tanár. 1920-tól 1940-ig, nyugdíjazásáig a bp.-i tanárvizsgáló bizottság tagja. 1924 – 41-ben az indogermán összehasonlító nyelvtudomány tanszéken előadó, ill. helyettes tanár. 1929-ben tanárképző intézeti tanár. Az összehasonlító indoeurópai nyelvészet művelője. Latin filológiával foglalkozott, majd egyre inkább a származtató nyelvészet kérdései felé fordult. – F. m. A görög és latin nyelv hang- és alaktana (I – II., Bp., 1932 – 35). – Irod. Sz. J. (Akad. Ért. 1947); Harmatfa János: Sz. J. (Antik Tanulm. 1954. I., 1 – 3. füz.)

 

 

Szikszai György, Szikszay

(Békés, 1738. márc. 21. – Debrecen, 1803. jún. 30.): ref. pap, teológiai író, nyelvész. Egy ideig Debrecenben tanító, majd 1762-ben külföldi tanulmányútra indult, 1764-ben tért haza, Makói lelkész 1783-ig, ekkor elvesztette állását. 1786-tól Debrecenben lelkész. 1795-ben a debreceni egyházmegye esperese. Részt vett a Debreceni Magyar Grammatika szerkesztésében. Szerzője a máig legelterjedtebb ref. imakönyvnek, a Szikszainak (tkp. Keresztyéni tanítások . . .). – F. m. Keresztyéni tanítások… (Pozsony, 1786); Egynéhány prédikációk… (Pozsony, 1787); Mártírok oszlopa (Pozsony, 1789); Közönséges lelki áldozatok (Pozsony, 1795); A természeti és keresztyén vallás (Pest, 1799). – Irod. Csokonai Album (Debrecen, 1861); ifj. Szabó Aladár: Sz. Gy. élete és munkássága (Debrecen, 1927).

 

 

Szilasi Móric

(Szilasbalhás, 1854. okt. 20. – Kolozsvár, 1905. máj. 15.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1902). A bp.-i és német egy.-eken indogermán nyelvészetet és klasszika-filológiát tanult. Hazatérve gimn., majd Eötvös-kollégiumi tanár, 1903-tól a kolozsvári egy.-en a m. nyelvészet és összehasonlító nyelvtudomány r. tanára. Vogul (manysi) szójegyzéke és cseremisz (mari) szótára az összehasonlító nyelvészet segédeszköze. Írt iskolai tankönyveket, nyelvhasonlító dolgozatai a Nyelvtudományi Közleményekben jelentek meg. – F. m. Vogul szójegyzék (Bp., 1896); Cseremisz szótár (Bp., 1901); Adalékok a finn-ugor palatalis mássalhangzók történetéhez (Akad. Ért. 1904. I. füzét).

 

 

Szily Kálmán

(Izsák, 1838. jún. 29. – Bp., 1924. júl. 24.): nyelvész, természettudós, műegyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1865, r. 1873, ig, 1883, t. 1920), főtitkára (1889 – 1905). Pesten és a bécsi műegy.-en tanult. 1861-től a pesti műegy.-en Stoczek József tanársegéde, ideiglenes tanár, 1869-től a kísérleti fizika, 1870-től 1889-ig az elméleti fizikai és analitikai mechanika ny. r. tanára. A termodinamika elveinek mechanikai elvekre való alapozásával foglalkozott. 1871 – 73-ban az egy. rektora. Ez idő alatt épült a műegy. épülete; az ő nevéhez fűződik az egy. szervezetének megreformálása. 1890-ben megindította és 1905-ig szerk. az MTA havi folyóiratát, az Akadémiai Értesítőt, 1905-től az MTA főkönyvtárosa. Megszervezte az MTA-n a Széchenyi Múz.-ot. Jelentős szerepe volt mint titkárnak a Természettudományi Társulat föllendíttésében. 1869-ben mint a társulit főtitkára megindította és 1898-ig szerk. a Természettudományi Közlönyt, ő létesítette a természettudományi könyvkiadót, 1880-tól a társulat elnöke. A természettudományos mozgalmak múltjával foglalkozva a régi természettudományos műnyelv s ezzel kapcsolatban a nyelvtudomány iránt kezdett érdeklődni. A 90-es évek végén áttért a m. nyelvtudomány rendszeres művelésére. 1904-ben megalapította a Magyar Nyelvtudományi Társ.-ot, ennek elnöke és folyóiratának, a Magyar Nyelvnek, továbbá A magyar nyelvújítás szótárának (I – II., Bp., 1902, 1908) szerk.-je. Nyelvészeti munkásságáért 1913-ban az MTA nagyjutalmát kapta. 1915-től a főrendház tagja. – F. m. A természettudományi műnyelvről (Bp., 1879); Magyar természettudósok száz évvel ezelőtt (Bp., 1888); Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez (Bp., 1898); Él-e a rovásírás a magyar nép között? (Bp., 1903). – Irod. Hellebrant Árpád: Sz. K. nyelvészeti munkássága (Emlék Sz. K.-nak, Bp., 1918); Ilosvay Lajos: Sz. K. (MTA Emlékbeszédek, 1924); Tolnai Vilmos: Sz. K., a nyelvtudós (MTA Emlékbeszéd, 1924); Gyarmati István: Sz. K. (Fiz. Szle, 1955. 5. sz.)

 

 

Szvorényi József

(Sáta, 1816. júl. 5. Eger, 1892. dec. 11.): nyelvész, irodalomtörténész, pedagógus, az MTA tagja (l. 1846, t. 1886). Filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott. 1838-ban belépett a ciszterci rendbe, 1840-ben pappá szentelték. 1839-ben Székesfehérváron, 1849-től Egerben tanár. 1866-tól ig., 1868-ban perjel, 1892-ben főig.-i címet kapott. 1854 – 56-ban az MTA m.-német műszótárának előkészítésében vett részt. Verseket, tárcacikkeket, pedagógiai értekezéseket, tankönyveket írt. Kiadta Vitkovics Mihály és Szemere Pál munkáit, ez utóbbit részletes életrajzi bevezetővel. – F. m. Magyar ékes szókötés (Buda, 1846); Ékesszólástan (Eger, 1851); Gyakorlati tanácsok a házi és nyilvános nevelés körében (Bp., 1890). – Irod. Szász Károly: Sz. J. (Akad. Ért. 1895.)

 

 

Szvorényi Mihály

(Enyicke, 1750. szept. 15. – Keszthely, 1814. okt. 26.): egyházjogász, egyetemi tanár. Teológiai tanulmányok után 1777 – 98 között egy.-i tanár Budán, Zágrábban és Pesten. Teológiai munkái mellett egyházjogi műveket irt. – F. m Jus publicum commurte et particulare… (I – II., Veszprém,. 1803); Jus privatum Ecclesiae Hungaricae (I – III., Veszprém, 1804 – 1805); Synopsis critico – historico decretorum synodalium pro Ecclesia Hungaro – Catholica editorum… (Veszprém, 1807).

 

 

Tamás Lajos, Treml

(Temesvár, 1904. márc. 23. – Bp., 1984. szept. 19.): nyelvész, a román, neolatin, albán nyelvtudomány, a balkáni filológia, a Duna-táji areális nyelvészet és az általános nyelvtudomány művelője, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1940, r. 1964). Édesapja Treml János, bánsági születésű sváb fodrászmester, édesanyja Tamás Julianna, székely kovácsmester lánya. 1933-ig a Treml Lajos nevet viselte, ekkor a Volksbundba hívták, tiltakozását hangsúlyozva felvette anyja családnevét. Háromnyelvű környezetben nőtt fel, középisk.-it Aradon végezte. 1922-ben lett a bp.-i Eötvös Kollégium tagja. Előbb két évig matematika-fizika szakra járt, majd németet, franciát és románt hallgatott. Ösztöndíjasként a bécsi, a berlini és a párizsi egy.-en is több évig tanult. Doktorálása után 1930-tól 1936-ig a Széchényi Könyvtár munkatársa volt. 1933-tól a bp.-i egy. magántanára, 1936-ban pedig véglegesen az általános romanisztika és román filológiai tanszékre került. 1940-től 1944 nyaráig a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet ig.-ja, és a kolozsvári egy.-en is tanított. Bp.-re visszatérve tanszékvezetői munkája mellett más vezetői állásokat is vállalt: 1949-51 között az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegy.) Bölcsészettudományi Karának dékánja volt, 1951-61 között az ELTE rektora, 1963-66 között az MTA I. Osztályának titkára, 1966-73 között az MTA Nyelvtudományi Intézetének ig.-ja. 1973-ban ment nyugdíjba. 1927-től kezdődő tudományos tevékenységének középpontjában a magyar-román nyelvi, történeti és művelődéstörténeti kapcsolatok vizsgálata állt. Az MTA számos tudományos bizottságának munkájában vett részt, továbbá több folyóirat szerk. bizottságában tevékenykedett. Több hazai és külföldi tudós társ. megbecsült tagja volt, kitüntetései: Sámuel Kölber-díj (1934), Corvin-koszorú (1941), Állami Díj II. fokozata (1973), Révai Miklós-emlékérem (1979). – F. m. Rómaiak, románok és oláhok Dácia Trajánában (Bp., 1935, franciául, Bp., 1936); Fogarasi István kátéja. Fejezet a bánsági és hunyadmegyei ruménség művelődéstörténetéből (Kolozsvár, 1942); A magyar eredetű rumén kölcsönszavak művelődéstörténeti értékelése (Kolozsvár, 1942); Ugocsai magyar-rutén kapcsolatok (Kolozsvár, 1944); Albán-magyar szótár (Bp., 1953); Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen (Bp., 1966); Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba (Bp., 1969); Einführung in die Historisch-vergleichende romanische Sprachwissenschaft (Gebrunn bei Würzburg, 1983); – Irod. Veress Fruzsina: T. L. műveinek bibliográfiája (Nyelvtud. Közl., 1975. 1, sz.); Herman József T. L. nyolcvanéves (Magy. Nyelv, 1985. 1. sz.); Balázs János: T. L. emlékezete (Magy. Nyelv, 1985. 3. sz.); Herman J.: T. L. (Magy. Tud., 1985. 5. sz.); Bakos Ferenc: T. L. (Nyelvtud. Közl., 1985. 1. sz.); Domokos Sámuel: T. L. halálára (Filol. Közl., 1984. 2-3. sz.).

 

 

Temesi Mihály

(Pécs, 1914. febr. 18. – Pécs, 1988. szept. 29.): nyelvész, a nyelvészeti tudományok kandidátusa (1984). A pécsi egy. bölcsészkarán m.-francia szakon szerzett tanári és bölcsészdoktori diplomát (1937). A II. világháborúban katona, majd hadifogoly a SZU-ban. Hazatérése után a szegedi egy.-en működött 1947-től 1949-ig mint az általános nyelvészet és a m. nyelvjáráskutatás magántanára. 1949-től Pécsett a Tanárképző Főisk.-n óraadó tanár, 1950-től a m. nyelvészeti tanszék vezetője volt. 1955-ben szerk.-je és társszerzője az Anyanyelvünk c. nyelvtannak. Bekapcsolódott az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülő leíró nyelvtan munkálataiba. Franciao.-ban, a Német Szövetségi Köztársaságban amerikai ösztöndíjjal előadásokat tartott a hazai nyelvészeti kutatásokról (1966). Ormánsági táji nyelvleírások c. munkája kéziratban maradt (Ak. Könyvtár kézirattár). – M. A magyar névmások története (Pécs, 1937); Ormánsági gyermekjátékok (Pécs, 1943); A nyelvi jel hagyományos fogalmának kialakulásáról (Bp., 1966); A leíró magyar nyelvtan alapja (Bp., 1972); A magyar nyelvtudomány. Irányok és eredmények a felszabadulás óta (Bp., 1980); Leíró magyar nyelvtan (I-II. Bp., 1981). – Irod. Tompa József T. M. (Magy. Nyelv, 1989. 3. sz.).

 

 

Terestyéni Ferenc

(Ivánegerszeg, 1913. jún. 3. – Bp., 1971. nov. 26.): nyelvész. A bp.-i egy.-en magyar–francia szakos tanári oklevelet és névtudományi tárgyú disszertációjával doktori fokozatot szerzett. 1940-től 1948-ig középisk. tanár, 1949-től 1952-ig h. gimn. ig. Bp.-en, majd az ELTE adjunktusa volt. Elsősorban a reformkori irodalmi nyelv, az újságírás nyelve, valamint a jelentéstan és a stilisztika kérdéseivel foglalkozott, de írt tudománytörténeti tárgyú tanulmányt is. – F. m. Közszói eredetű személynevek az 1211-i tihanyi névösszeírásban (Magy. Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 59. sz., Bp., 1941); Kossuth, az újságíró (Magy. Nyelv, 1952); Az újságírás nyelve 1848-ban (Magy. Nyelv, 1953); A halál kifejezése a Szigeti Veszedelemben (Magy. Nyelvőr, 1953); Az állami élet nyelve (Nyelvünk a reformkorban, szerk. Pais Dezső, Bp., 1955); Kis János nyelvének egységesítő hatása (Soproni Szle, 1956); Irodalmi nyelvünknek egy mondattani jelensége (Magy. Nyelvőr, 1957); Irodalmi nyelvünk nyelvjárásosságának kérdése a Tudományos Gyűjtemény első évtizedének tükrében (Magy. Nyelvőr, 1957); A magyar stilisztika vázlata (Fábián Pállal és Szathmári Istvánnal, Bp., 1958); Tájszói eredetű személynevek Vörösmarty eposzaiban (Magy. Nyelv, 1959). Szerkesztésében megjelent: Nyelvtan–Stílus–Szónoklás. Fogalmazás, nyelvhelyesség, helyesírás, stíluselemzés (Bp., 1960). – Irod. Szathmári István: Búcsúzunk T. F.-től (Magy. Nyelv, 1972).

 

 

Thury József

(Makád, 1861. dec. 25. – Kiskunhalas, 1906. máj. 22.): nyelvész, turkológus, az MTA l. tagja (1903). Az egy.-et Bp.-en végezte. Ezután 4 évig a bp.-i kereskedelmi ak.-n a török nyelv tanára. 1884-ben töröko:-i tanulmányutat tett. 1887-től nagykőrösi, 1888-tól kiskunhalasi gimn. tanár. 1906-ban egy.-i tanárrá nevezték ki, katedrájának elfoglalását azonban halála megakadályozta. Kutatásai az összehasonlító nyelvészet, az irodalomtörténet és történet területére vonatkoznak; legjelentősebbek török nyelvészeti munkái. Az ő fordításában jelentek meg 16. sz.-i török történetírók magyar vonatkozású szövegei az MTA által közzétett Török történetírók c. sorozatban (I – II., Bp., 1893 – 1896). – F. m. A kasztamuni tőrök nyelvjárás (Bp., 1885); Csagatáj szótár (Bp., 1903); Török nyelvemlékek a XIV. század végéig (Bp., 1904); A közép-ázsiai török irodalom (Bp., 1904). – Irod. T. J. (Századok, 1906); Németh Gyula: T. J. emlékezete (MTA Emlékbeszédek, XXII. Bp., 1934).

 

 

Tolnai Vilmos, Lehr

(Pozsony, 1870. júl. 24. – Sopron, 1937. júl. 29.): nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1908, r. 1934), Lehr Zsigmond tanár, műfordító fia. A bp.-i egy.-en 1892-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1893-tól a pozsonyi ev. líceum, 1897-től a bp.-i ev. főgimn., 1906-tól az Erzsébet Nőisk. polgári tanítóképző intézet tanára. 1925-től a pécsi egy.-en ny. r. tanára. Hosszú ideig vezette az MTA készülő új nagyszótárának gyűjtő munkálatait. Filológiai kutató munkásságát is magasrendű műveltsége és ízlése jellemzi. Eredményesen foglalkozott a szavak, szólások, dalok, mesemotívumok vándorlásának, egybeszövődésének, változásainak vizsgálatával. Jelentősek m. irodalomtörténeti tanulmányai. – F. m. A leoninus (Bp., 1892); Csokonai V. Mihály verstani nézetei (Bp., 1899); Magyarító szótár (Bp., 1900); Petőfi és a nyelvújítás (Petőfi Almanach, Bp., 1909); A szólásokról (Bp., 1910); A nyelvek szépségéről (Bp:, 1921); Bevezetés az irodalomtudományba (Bp., 1922); Halhatatlan magyar nyelv (Bp., 1928); A nyelvújítás elmélete és története (Bp., 1929); A tiszta magyarság szótára (Bp., 1932); A Madách-kérdés körül (Bp., 1934); A szólások (Bp., 1935). – Irod. Miklóssy Lajos: T. V. (Literatura, 1937. nov. 15. sz.); Sági István: T. V. (Magy. Nyelv, 1937); Kozocsa Sándor: T. V. halálára (Napkelet, 1937. II.); Előd Géza: T. V. (Nyugat, 1937. II.); Alszeghy Zsolt: T. V. (Irodalomtörténet, 1937); Birkás Géza: T. V. emlékezete (Pécs, 1938); Kozocsa Sándor: T. V. irodalmi munkássága (bibliográfiával, Bp. 1940).

 

 

Tompa József, Techert

(Bp., 1905. nov. 12. – Bp., 1990. márc. 30.): nyelvész, a nyelvtudomány doktora (1971), Lovas Rózsa filológus férje. Tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en végezte. Pályáját vidéki középisk. tanárként kezdte, majd Bp.-en a Trefort u.-i Gyakorló Gimn.-ban vezető tanár volt. 1952-től az MTA Nyelvtudományi Int.-ében működött, ahol tudományos osztályvezető volt. Szakterülete, a leíró nyelvtan mellett kutatta a m. nyelv karakterére jellemző vonásokat, a nyelv új grammatikai fejlődését. Kiterjedt érdekelődése a nyelvtörténetre, a tudománytörténetre, az irodalmi nyelv stílusára és a helyesírásra. Jelentős volt nyelvművelő munkássága. Írt tankönyveket Győry Jánossal, Alszeghy Zsolttal. Tagja volt a Magyar Nyelv c. folyóirat szerk. bizottságának. Szerk.-je volt A mai magyar nyelv rendszere (Bp., 1961-62) c. kétkötetes műnek. – M. A Bécsi Kódex hangtanához (Bp., 1929); Csokonai nyelvi forrásai (Bp., 1937); Kis magyar nyelvkönyv (Bp., 1941, németül Leipzig-Bp., 1972, 1985); Magyar nyelvismeret (Bp., 1948); A névszói kötőhangzó szófajmegkülönböztető szerepe (Bp., 1957); Művészi archaizálás és a régi magyar nyelv (Bp., 1972); Simonyi Zsigmond (Bp., 1975); Anyanyelvi olvasókönyv. Rendszer és mozgás mai nyelvünkben (Bp., 1976); Anyanyelvünk védelmében (Magy. Nyelvőr. 1981. 2. sz.).– Irod. Rácz Endre: T. J. köszöntése (Magy. Nyelv, 1986. 4. sz.); Rácz Endre: Meghalt T. J. (Magy. Nemzet, 1990. ápr. 7.); Lakó György: T; J. (Magy. Nyelv, 1991. 1. sz.); B. Lőrinczy Éva: Egy grammatikus halálára (Élet és Irod., 1990. 16. sz.); Szende Aladár: T. J. (Magy. Nyelvőr, 1991. 1-2. sz.).

 

 

Trócsányi Zoltán

(Sárospatak, 1886. dec. 25. – Bp., 1971. febr. 17.): nyelvész, irodalom- és könyvtörténész, műfordító, könyvtáros, a nyelvtudományok kandidátusa (1957). ~ Dezső és ~ György testvére. A tudományegy.-et Eötvös-kollégistaként Bp.-en végezte el. 1908-13-ban az Akadémiai Könyvtár tisztviselője, 1921-ig az MTA főtitkári hivatalának ig.-ja. A Magy. Nyelvtudományi Társaságnak évtizedekig volt választmányi tagja, 1914-ben pénztárosnak is megválasztották. 1921-től újságíró és Király Györggyel együtt a Kétnyelvű Klasszikus Könyvtár szerk.-je. 1925–28-ban az általa alapított Magyarság Könyvterjesztő Vállalat ig.-ja. 1928–1933 között az Új Barázda c. napilap főszerk.-je volt. 1935-től az OSZK főkönyvtárnoka és szerk. a Magyar Könyvszemlét. 1939-ben kinevezték a magyar könyvtörténet ny. rk. tanárává. 1939-től megbízott előadóként, 1943-tól ny. rk. tanárként és 1946-tól ny. r. tanárként adott elő a bp.-i egy. orosz nyelvi és irodalmi tanszékén. 1950-ben nyugdíjba ment és élete két utolsó évtizedét csaknem teljes visszavonultságban töltötte. Egyetemi disszertációja nyelv- és könyvtörténeti tárgyú: A XVI. századbeli nyomtatványok e-jelölése (Bp., 1908), mellyel az MTA Sámuel Körber díját nyerte. Régi könyvekkel sok írása foglalkozik, az utolsó címe: Impresszum nélküli nyomtatványok és töredékek meghatározása (Bp., 1959). A régi magyar nyomtatványok nyelve és helyesírása c. műve a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve 10. füzeteként jelent meg. Sokat foglalkozott a rokon népekkel, könyvet írt a szibériai tundrák nomádjairól (Észak nomádjai, Bp., 1934), rendszeresen ismertette a finn irodalmat. Finnországi levelek címmel összegyűjtötte és m.-ra fordította a finn tudósoknak m. barátaikhoz írt leveleit. Mint művelődéstörténész gyűjtött és kiadott a m. történelemmel kapcsolatos érdekességeket, színes képeket, furcsaságokat: Magyar régiségek és furcsaságok (I–VI., Bp., 1924–28), Magyar falu (Bp., 1933). Számos ilyen tárgyú cikke jelent meg a napilapokban, folyóiratokban, és előadása hangzott el a rádióban. Fordított oroszból (Dosztojevszkij, Gogol, Puskin, L. Tolsztoj), németből (E. T. A. Hoffmann, G. Keller), franciából (Maupassant) és finnből. Maga is írt elbeszéléseket Gilárty Zoltán, Zoltán deák, Erdő Gábor, Hosszú Gáspár és Csányi Zsolt álnéven, közülük a legismertebb az archaizáló nyelvű Az ördög meg a lánya (Bp., 1921). Szerk. egy Dosztojevszkij- és egy Merezskovszkij-breviáriumot és összeállított két antológiát, az egyiket régi m., másikat orosz íróktól. – M. Vogul szójegyzék (Bp., 1910); A magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig (Bp., 1925); A történelem árnyékában (Bp., 1936); Kirándulás a magyar múltba (Bp., 1937); A XVII. századi magyar nyomtatványok meghatározása (Bp., 1938); Az orosz irodalom kincsesháza (Bp., 1947). – Irod. Rab Zsuzsa: T. Z. köszöntése (Nagyvilág, 1967. 1. sz.); Elbert János: Meghalt T. Z. (Élet és Irod., 1971. 9. sz.); Úrhegyi Emília: T. Z. (Magy. Nyelv, 1971); Vértesy Miklós: T. Z. (Könyvtáros, 1978. 11. sz.).

 

 

Ullmann István

(Bp., 1914. júl. 13. – London, 1976. jan. 10.): nyelvész, egyetemi tanár. A bp.-i tudományegy. bölcsészkarán magyar–angol szakos hallgató volt. Doktori diplomáját 1936-ban szerezte meg Olasz hatások a renaissance-kori angol irodalmi nyelvben c. disszertációjával. 1939-ben Angliában telepedett le. A II. világháború alatt a londoni rádió munkatársa volt. Utána a romanisztika tanára lett a glasgow-i, majd a leedsi egy.-en. 1967–68-ban az USA-ban, a Harvard Egy.-en adott elő. – F. m. Morus Tamás Dialógusa a magyar–török háborúról (Bp., 1940); The epic of the Finnish nation (London, 1940); A jelentésváltozások törvényszerűsége (Bp., 1941); Précis de semantique française (Paris–Bern, 1952); Style in the French novel (Cambridge, 1957); Semantics. An introduction to the science of meaning (Oxford, 1962); Választás és kifejező érték (különnyomat a Szegedi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményeiből, Szeged, 1963); Language and style (Oxford, 1964).

 

 

Urhegyi Emlia

(Zsolna, 1909. febr. 4. – Bp., 1988. júl. 18.): nyelvész, szlavista. 1932-ben magy.-latin szakos középisk. tanári, 1938-ban szláv filológiából bölcsészdoktori oklevelet szerzett a bp-i tudományegy.-en. 1934- 38-ban ÁDOB (Állástalan Diplomások Orsz. Bizottsága) gyakornok, 1938-40-ben főiskolai gyakornok, 1940-41-ben gimn.-ih. tanár. 1941- 49-ben a Bp.-i Áll. Középisk. Tanárvizsgáló Bizottság elnöki hivatalába beosztott középisk. tanár. 1949-ben a bp.-i tudományegy. tanulmányi osztályán működött, 1949-50-ben tanársegéd, 1950-53-ban adjunktus, 1953-tól nyugalomba vonulásáig (1969) docens volt az egy. szláv filológiai tanszékén. Főként a magy. nyelv szlovák jövevényszavaival foglalkozott. Tanulmányai nyelvészeti folyóiratokban (főleg a Magyar Nyelvben) jelentek meg. – F. m. Turóc megye helynevei (Bp., 1939); Bernolák Antal jelentősége a tót művelődés történetében (Bp., 1942). – Irod. Gregor Ferenc: U. E. (Magy. Nyelv, 1989. 3. sz.).

 

 

Valentiny Antal

(Samac, 1883. ápr. 1. – Kolozsvár, 1948. jún. 26.): romániai magyar irodalomtörténész, nyelvész, bibliográfus. Középiskoláit Kalocsán és Szegeden, az egyetemet Kolozsvárott végezte, görög-latin szakos tanári oklevelet szerzett 1909-ben. 1901-től a kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyvtárosa, 1920-ról főkönyvtáros, 1940-től ig. 1942-ben nyugdíjazták. Román-magyar és magyar-román szótára 1925-1927-ben jelen meg Kolozsvárott, 1924-ben publikálta Tüzetes román alaktan c. munkáját. Bónis Györggyel együtt adta ki Jacobinus János erdélyi kancellár formuláskönyvét (Kolozsvár, 1947). 1934-től az Erdélyi Tudományos Füzetekben közreadta Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája c. összeállítását 1939-ig. – F. m. Az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadványainak könyvészeti leírása 1859-1934 (Kolozsvár, 1934); Az Erdélyi Múzeum név- és szakmutatója 1874-1917. 1930-1937 (Kolozsvár, 1942). – Irod. Szabó T. Attila (Erdélyi Múzeum, 1943. 3-4. sz.); Péter Vass Ferenc (Korunk, 1980. 7. sz.).

 

 

Veres Imre

(Orosháza, 1853. okt. 25. – Bp. 1879. febr.): néprajzi gyűjtő, nyelvész. Tanulmányait a pesti egy. bölcsészhallgatójaként végezte. Egy.-i tanulmányai idején rendszeresen publikált népmeséket a Magyar Nyelvőrben, és munkatársa volt a Magyar Nyelvtörténeti Szótárnak. A Békés vm.-i népköltészeti emlékeket gyűjtötte. A Magyar Nyelvőr III – VII. évfolyamában megjelent népköltészeti gyűjtéseit Péter László összegyűjtve is kiadta (Az Orosházi Szántó Kovács János Múz. Évkve, 1960). – Irod. Péter László: V. I. Egy elfelejtett népköltészeti gyűjtő halálának 80. évfordulójára (Ethnographia, 1959).

 

 

Volf György

(Törökbálint, 1843. okt. 3. – Bp., 1897. szept. 13.): nyelvész, az MTA tagja (l. 1877, r. 1894). Bp.-en végezte egy.-i tanulmányait, 1872-től tanár Budán, majd 1890-től a bp.-i tanárképző intézet gyakorló főgimn.-ában ig. Tanulmányaiban főleg a régi m. műveltség és nyelv tanulmányozásával foglalkozott, de figyelme a nyelvhelyesség kérdéseire és a nyelvújítás bírálatára is kiterjedt. Ő szerk. a 15 kötetből álló Nyelvemléktárt (az I. és XV. kivételével). Egy ideig részt vett a Nyelvtörténeti Szótár szerkesztésének munkálataiban is. – F. m. Bátori László és a Jordánszky-Codex (Bp., 1879); Az Ehrenfeld- Codex (Bp., 1881); Kiktől tanult a magyar nép olvasni? (Bp., 1885); Régi magyar nyelvemlékek (I – II., Bp., 1888); A magyar helyesírás alapja (Bp., 1894); A honfoglaló magyarok műveltsége (Bp., 1897); Volf György összegyűjtött munkái (I – II., Bp., 1907 és 1914). – Irod. V. Gy. (Erdélyi Múz. 1897); N. L. (Négyesy László): V. Gy. (Magy. Paedagogia, 1897); V. Gy. (Pesti Hírlap, 1897, 255. sz.); Sebestyén Károly: V. Gy. (Bpesti Hírlap, 1907. szept. 14.); Négyesy László: V. Gy. szülőházánál (Akad. Ért., 1907); A budapesti gyakorló főgimnázium értesítője (Bp., 1908).

 

 

Waltherr László Imre

(Tarcal, 1788. nov. 1. – Tarcal, 1863. okt. 23.): történész, nyelvész, az MTA l. tagja (1832). Jogi tanulmányait 1809-ben Kassán fejezte be. 1811-ben a gróf Károlyi család hódmezővásárhelyi uradalmánál ügyészi írnok, 1813-ban Pesten a grófi család titkári hivatalában dolgozott, közben ügyvédi oklevelet szerzett. 1819-től 1822-ig a tótmegyeri uradalom ig.-ja, majd nyugdíjba vonulásáig (1850) a család levéltárnoka. Részt vett Kisfaludy Károly munkáinak kiadásában, azonkívül szótárak előkészítésében is. Számos cikke jelent meg a Tudományos Gyűjteményben, a Figyelmezőben, az Athenaeumban, Jelenkorban, Magy. Sajtóban s más folyóiratokban. – Irod. Wenzel Gusztáv emlékbeszéde (Akad. Ért. 1865).

 

 

Widder Salamon

(Nyitra, 1880 – Haifa, Izrael, 1951): tanár, héber nyelvész, irodalomtörténész. Tanulmányait a pesti egy: en végezte. 1911-ben a bp.-i zsidó polgári isk.-ban, 1919 – 1947-ben a zsidó fiúgimn.-ban német-magyar tanár. Élete utolsó évét Izraelben töltötte. Rendezte az MTA Kaufmann-könyvtárának költői genizáit. Kiadta belőlük az első héber költő, Jánnáj ismeretlen kompozícióit (Heller-Emlékkönyv, Bp., 1941); megtalálta benne Mózes Ibn Ezra 700 éve lappangó költeményét (Háolám. XXIX., 1941); elkészítette költői darabok tudományos katalógusát (Löw-Emlékkönyv, Bp., 1947). – Irod. Scheiber Sándor: A Kaufmann-geniza költői darabjainak katalógusa (Új Élet, 1948. 4. sz.).

 

Zolnai Béla

(Székesfehérvár, 1890. márc. 10. – Bp., 1969. máj. 26.): irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1940, r. 1948–1949), az irodalomtudományok doktora (1955). ~ Gyula nyelvész fia. Eötvös-kollégistaként a bp.-i egy.-en és Franciao.-ban tanult. 1914–23-ban Bp.-en gimn. tanár, 1923-tól a bp.-i egy.-en magántanár, 1924-től Pécsett h. tanár. Egy.-i ny. r. tanár 1925-től Szegeden, 1940-től Kolozsvárott, 1945-től 1950-ig, nyugdíjazásáig Bp.-en. Szegedi évei alatt kötött barátságot Juhász Gyulával. Segítette Radnóti Miklós indulását, ő tette lehetővé Szerb Antal magántanári habilitációját. 1927–42-ben szerk. az általa alapított Széphalom c. szellemtörténeti folyóiratot, határozottan fellépett a fasiszta és soviniszta ideológia ellen és bírálta az Adyt és a Nyugat körét támadó konzervatív irányzatot. A Széphalom munkatársai voltak Szerb Antal, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós. Szerk. ezenkívül az Études Françaises disszertációsorozatot (1927–1945). Irodalomtörténeti, stilisztikai, nyelvesztétikai tanulmányai számos folyóiratban jelentek meg, nemcsak hazánkban, hanem külföldön is. Munkatársa volt a párizsi Revue des Études Hongroisesnak, az Encyclopaedia Britannicának (1922) s a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1959). Több írását Garázda Péter néven adta közre. Mint irodalomtörténész szellemtörténeti felfogásban főleg Rákóczival és Mikessel foglalkozott (Rákóczi, az író, Bp., 1934; Mikes eszményei, Bp., 1937; II. Rákóczi Ferenc, Bp., 1942). Ez irányú kutatásai alapján születtek a janzenizmusról szóló művei: A janzenizmus európai útja (Bp., 1933); A janzenizmus kutatása Közép-Európában (Kolozsvár, 1944). Több cikke szól az összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálatok problémáiról. Kedvelt kutatási területe volt a stilisztikai fonetika, a szavak hangulatának tanulmányozása. Számos tanulmányában foglalkozott e témákkal: A látható nyelv (Minerva, 1926); Szóhangulat és morfológia (Bp., 1936); Szavak sorsa (Bp., 1939); Nyelv és stílus (Bp., 1957); Nyelv és hangulat (Bp., 1964). Műfordítói tevékenysége során P. Bourget, B. Constant, M. Maeterlinck, R. Rolland műveiből fordított magyarra. – M. Az idegen szavak (Bp., 1922); Balassi és a platonizmus (Bp., 1928); Körmondat és tiráda (Bp., 1929); Irodalom és biedermeier (Szeged, 1935); Szóhangulat és kifejező hangváltozás (Szeged, 1939); Rostand-tól Adyig (Bp., 1942); Argo és irodalom, (B p., 1956). – Irod. Baróti Dezső: Z. B. (Irod. tört., 1969. 4. sz.); Engel Károly: Búcsú Z. B.-tól (Utunk, 1969. aug. 1.); Gáldi László: Z. B. (Magy. Nyelvőr, 1969. 3. sz.); Gyergyai Albert: Z. B. (Nagyvilág, 1969. 8. sz.); Németh G. Béla: Z. B. (Irod. tört. Közl., 1969. 4. sz.); Szathmári István: Utolsó búcsú Z. B.-tól (Magy. Nyelv, 1969. 3. sz.); Madácsy László: Z. B. (Helikon, 1969. 2. sz.).

 

 

Zsámár Jenő

(Pécs, 1904. ápr. 21. – Changhua, Tajvan, 1974. ápr. 12. vagy 20.): jezsuita hithirdető, író, nyelvész. Zalaegerszegen érettségizett, Érden lépett a jezsuita rendbe, Szegeden, Innsbruckban és Bp.-en teológiát végzett. Szegeden szentelték pappá (1931), majd a kínai misszió tagja lett (1933); 1934-től Pujangban káplán, majd Lang-dzsá és Csangjüan kerület esperese. Teológiai tanár és spirituális Hsien-hsienben (1946). Kínai nyelven írt Aszkétika, misztika c. műve 3 kiadást ért meg, rövidített kiadása is megjelent. Maga alkotta kifejezésekkel kiadta A keresztény spiritualitás új szótára c. művét. 140 000 címszót gyűjtött össze több nyelvű kínai nagyszótárához, melyből P. Vajda Tibor adott ki 1400 szavas összeállítást. Kínai nyelven megjelent 30 műve közül a legjelentősebbek: Elmélkedések Szűz Mária életéről; Szent József Lelkigyakorlatos elmélkedések (I–III.); Az evangélium hitelessége; A hit ajándéka. Macaóból az általa alapított Szent Szeretet Nővérei női szerzetes renddel Tajvanba telepedett át, ahol ipari és kereskedelmi leányszakisk.-t alapított.

 

 

Zsirai Miklós

(Mihályi, 1892. okt. 10. – Bp., 1955. szept. 9.): finnugor nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1932, r. 1945, ig. 1945), Kossuth-díjas (1949). Egy.-i tanulmányait 1912-ben kezdte a bp.-i tudományegy. bölcsészeti karán mint az Eötvös-kollégium tagja. Az I. világháborúban katonai szolgálatra vonult; 1915-ben a Przemyśl melletti ütközetben orosz hadiíogságba került, 1920-ban tért haza Ny-Szibériából. Egy.-i tanulmányait folytatva, 1922-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett, 1921- től az- MTA főtitkári irodájának vezetője, 1924-től az Eötvös-kollégium tanára. 1932- től a bp.-i egy.-en ny. rk., 1935-től ny. r. tanár, a finnugor intézet vezetője, 1944 – 52 között a Magyar Nyelvtudományi Társ. elnöke. 1932 – 36-ban a Magyarosan c. nyelvművelő folyóirat szerk.-je, ill. társszerk.-je. 1935-től 1953-ig a Nyelvtudományi Közleményeket is szerk. Kiadta Reguly Antal és Pápay József osztják gyűjtésének egy részét. Fő kutatási területén, a finnugor nyelvtudományon kívül a m. nyelvtudomány számos problémájával, az általános nyelvészet kérdéseivel és a m. nép történetének vizsgálatával is foglalkozott. Jelentős nyelvművelő munkássága is. A szovjet nyelvészeti irodalom eredményeit elsők között ismertette 1945 után. – F. m. Jugria (Bp., 1930); Finnugor rokonságunk (Bp., 1937. az MTA nagyjutalommal jutalmazta 1939-ben); Osztják hősénekek (I. Bp., 1944, II., Bp., 1951, magyar és német átírásban, tudományos bevezetéssel); A modern nyelvtudomány magyar úttörői. Sajnovics és Gyarmathi (Bp., 1952); A finnugorság ismertetése (Bp., 1952). – Irod. Nagy J. Béla: Zs. M. (Magy. Nyelv, 1955); Bóka László: Zs. M. (Csillag, 1955); Zs. M. irodalmi munkássága (Nyelvtud. Közl. 1955); Lakó György: Zs. M. emlékezete (Bp., 1956); Pais Dezső: Zs. M. (Magy. Nyelv, 1959. 3. sz.)

 

 

Zsoldos Jenő

(Bp., 1896. ápr. 2. – Bp., 1972. nov. 20.): irodalomtörténész, nyelvész, pedagógus. A bp.-i tudományegy. bölcsészeti karát végezte m.–latin szakon, doktorált (1923). 1919-ben a Tavaszmező u.-i gimn.-ban tanított, 1920-tól a Pesti Izraelita Hitközség leánygimn.-ának (később Anna Frank Gimn.) tanára, 1939-től 1965-ig, nyugdíjazásáig ig.-ja. 1936-tól 1943-ig a Libanon c. folyóiratot szerk. Részt vett a Magy.–Zsidó Oklevéltár szerkesztésében. Nyelvészeti munkásságot is folytatott, 30 éven át állandó munkatársa volt a Magy. Nyelvőrnek. Főleg szótártörténeti dolgozatokat publikált, a reformkor nyelvével és a munkásmozgalom szókincsének kutatásával foglalkozott. Nyelvkönyveket is írt. Kiadott Scheiber Sándorral Kosztolányi-, Mikszáth-leveleket. – M. A biblia, a midrás és a zsidó Mikes Törökországi leveleiben (Bp., 1931); Kazinczy Ferenc és a zsidóság (Bp., 1934); A felvilágosodás német zsidó írói és a magyar irodalom (Bp., 1934); Száz év előtt. Az első magyar-zsidó írónemzedék (szerk. Turóczi-Trostler Józseffel, Bp., 1940); Magyar irodalom és zsidóság (szerk., Bp., 1943); A héber mese jelentkezése a magyar irodalomban (Bp., 1946); 1848–49 a magyar zsidóság életében (Bp., 1948); Palesztina-szótár (Gellért Endrével, Bp., 1948); Magyar nyelvtan (Bp., 1951); Vajda János levelei Milkó Izidorhoz (Scheiber Sándorral, Bp., 1958); Ó mért oly későn. Levelek Kiss József életrajzához (Scheiber Sándorral, Bp., 1972). – Irod. Scheiber Sándor: Zs. J. irodalmi munkássága (Magy.–Zsidó Oklevéltár, XIV., Bp., 1971); Zs. J. (Magy. Nyelv, 1972. 4. sz.); Dán Róbert: Zs. J. (Irod. tört. Közl., 1972. 5–6. sz.); Vargha Balázs: Zs. J. búcsúztatása (Élet és Irod., 1977. 50. sz.); Tompa József: Zs. J. (Magy. Nyelvőr, 1973. 1. sz.).