Gáldi László, Göbl

(Miskolc, 1910. máj. 23. – Bp., 1974. febr. 5.): nyelvész, az MTA tagja (l. 1942–1949), a nyelvészeti tudományok doktora (1954). A bp.-i tudományegy. bölcsészkarán végzett. Pályáját a bp.-i Egyetemi Könyvtárban kezdte, 1932–35-ben a Magyar Tanulmányi Központ munkatársa Párizsban. 1938-ban a bp.-i egy. magántanára, 1942–44-ben egy. ny. rk. tanár Kolozsvárott. 1945 után a bp.-i román filológiai tanszék állandó külső előadója, 1963-tól c. egy.-i tanár. Pályája kezdetén költeményeket és románból készült műfordításokat jelentetett meg. Az Apolló folyóiratba a román irodalom tájrajzi problémáiról és Eminescuól írt. Eminescuról Bukarestben monográfiát is adott ki. A szófiai szlavista kongresszuson Lermontov sajátos prozódiájáról tartott előadást. A szótárírás a témája egy.-i disszertációjának s húsz évvel később az akadémiai doktori fokozat elnyerésére készített disszertációjának is, amely a nemzeti nyelv kialakulása szempontjából döntő fontosságú hat évtized szótárait elemzi. A Hadrovics Lászlóval együtt írt orosz–magyar és magyar–orosz szótárát 1951-től számos változatban, milliós példányszámban adták ki. Spanyol-magyar szótárt is szerkesztett 2 változatban az 1960-as években. 1952-ben megindította az akadémiai nagyszótár gyűjtésének kiegészítését, tervet készített a kiadásra és Wacha Imrével 1957-ben közzétette a próbacikkeket. Kiadásra ugyan nem került, de anyagát felhasználták A magyar nyelv értelmező szótára és A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára készítésénél. A nagyszótár fiókvállalkozásaként indult a Petőfi-szótár, ennek szerkesztését irányította, a II. kötet szerkesztése közben halt meg. Az írói szótárak kérdéséről tartott előadása ennek a műfajnak az elméleti megalapozását jelentette nálunk. Névkutatásainak tárgya a mo.-i újlatin tulajdonnév-állomány. Páratlan nyelvtudása lehetővé tette, hogy francia, olasz, román nyelvű stilisztikákat és verstani elemzéseket írjon. M. verstani írásai népszerűsítő jellegűek. – M. Le romanisme Transdanubien (Roma, 1937); Contributions ŕ l'étude des lexiques latins-hongrois du moyen âge (Bp., 1938); Les mots d'origine néo-grecquelen roumain ŕ l'époque des phanariotes (Bp., 1939); Az erdélyi román nyelvújítás (Bp., 1943) La culture hongroise en Transylvanie (Bp., 1944); Noms des lieux d'origine romane en Hongrie (Louvain, 1951); A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban (Bp., 1957); Szenczi Molnár Albert zsoltárverse (Bp., 1958); Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961); Esquisse d' une histoire de la versification roumaine. (Bp., 1964); Précis de stylistique française (Bp., 1967); Contributions ŕ ľhistoire de la versification roumaine. La prosodie de Lucian Blaga (Bp., 1972). – Irod. Barta János: G. L. (Irod. tört. Közl., 1974. 2. sz.); J. Soltész Katalin: G. L. (Magy. Nyelv, 1974. 3. sz.); Sziklay László: G. L. (Helikon, 1974. 1. sz.); Martinkó András: G. L. (Nagyvilág, 1974. 4. sz.).

 

 

Gálffy Mózes

(Nagyszeben, 1915. júl. 13. – Bp., 1988. júl. 23.): nyelvész. Középisk. és egy.-i tanulmányait Kolozsvárt végezte. Ugyanitt az unitárius kollégiumban a magyar nyelv és irodalom tanára (1940-41), majd az Erdélyi Tudományos Intézet (ETI) munkatársa (1942-44). Adjunktus, 1946-tól előadó tanár a Bolyai Tudományegy., majd a Babeş Bolyai Egy. m. nyelvészeti tanszékén, 1970-től nyugalomba vonulásáig, 1980-ig egy.-i tanár. Fő kutatási területe a m. nyelvjárástan. Foglalkozott névtani kutatással is. Nyelvföldrajzi gyűjtőmunkát végzett Kalotaszegen, a Fekete-Körös völgyében, a moldvai csángók között és a Székelyföldön. Ebből az anyagból szerk. meg Szabó T. Attilával és Márton Gyulával a Csángó nyelvatlaszt és Márton Gyulával a Székely szóföldrajzi szótárt (mindkettő kéziratban). Az erdélyi m. nyelvjárások témaköréből írta szaktanulmányait a szakfolyóiratokba. A Iorgu Iordan-emlékkönyvben (1958) Principii în cercetarea sistemului fonetic al dialectelor c. tanulmányával szerepel. A szövegszerkesztés, szövegelemzés kérdéseivel is foglalkozott. Az anyanyelvi oktatást megalapozó kiadványok társszerzője, ill. munkatársa: Magyar nyelvtan (1948),

 

Gyarmathi Sámuel

(Kolozsvár, 1751. júl. 15. – Kolozsvár, 1830. márc. 4.): nyelvész, orvos. 1776-tól ösztöndíjjal Bécsben tanult, ott szerzett 1782-ben orvosi oklevelet. Majd Németo.-ba utazott, ahol a kor neves tudósaival ismerkedett meg, 1795–96-ban Göttingenben tartózkodott, itt Schlözer tanítványaként kezdett érdeklődni a m.-finn nyelvhasonlítás iránt. Hazatérése után Pozsonyban Ráday Gedeon két fiának nevelője, de közben a Révai Miklós által szerk. Magyar Hírmondó részére is dolgozott. 1787-ben Hunyad vm. orvosává választották, s Déván telepedett le. 1800–10 között a zilahi ref. kollégiumban tanított, innen vonult nyugalomba. Első nyelvészeti munkáját Görög Demeter és Kerekes Sámuel pályázatára írta; bár jutalmat nem nyert, nyelvtanát kinyomtatták az erdélyi rendek. A tudományos nyelvhasonlítás m. megalapítója. Az összehasonlító nyelvtudomány terén úttörő jelentőségű művével (Affinitas…) nagy hatással volt Révai Miklósra. – F. m. Okoskodva tanító magyar nyelvmester (I–II. Kolozsvár és Szeben, 1794); Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (Göttingae, 1799); Vocabularium… (Bécs, 1816). – Irod. Nagy Ottó: Gy. S. élete és munkássága (Kolozsvár, 1944); Robinyi Mózes: Gy. S. (Magy. Nyelvőr, 1950. 1. sz.); Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány magyar úttörői (Bp., 1952).

 

Györke József

(Celldömölk, 1906. dec. 21. – Bp., 1946. szept. 11.): nyelvész, könyvtárigazgató, az MTA l. tagja (1945). A pécsi tudományegy.-en szerzett bölcsészdoktori oklevelet 1929-ben. 1930–36 között Észto.-ban a tartui egy.-en a m. nyelv lektora és a m. intézet vezetője. Hazatérve az OSZK-ban működött, 1945-től mint annak főig.-ja. 1936-tól haláláig a Finn-Ugor Kulturális Kongresszusok Állandó Magyar Bizottsága titkára. 1942-ben a bp.-i egy.-en az urali szóképzéstan és szóragozástan tárgykörből magántanárrá képesítették. 1939-től az Északi Rokonaink (a Magyar-Finn és a Magyar-Észt Társ. Közleményei) c. kiadvány társszerk.-je. Főként a szóképzés problémáival foglalkozott és behatóan tanulmányozta az urali nyelveket, elsősorban a szamojédet. – F. m. Vogul jelzős szerkezetek (Pécs, 1930); Die Wortbildungslehre des Uralischen (Tartu, 1935); Tő, képző, rag (Bp., 1943). – Irod. Lakó György: Gy. J. (Magy. Nyelv, 1946.)

 

Halász Gyula

(Bp., 1904. jún. 23. – Bp., 1984. jan. 5.): újságíró. A Pázmány Péter Tudományegy. jogi karán szerzett diplomát 1925-ben. Nem folytatott ügyvédi gyakorlatot, az újságírói pályát választotta. Jelen volt a Magy. Rádió születésénél, 1925-től riportere, később műsorig.- ja volt. 1929-től évekig szerk. a Rádióélet c. műsorközlő újságot. Operettek, filmek, hangjátékok szövegkönyvét írta. A Füles c. hetilap szerkesztőségének 1958 óta volt tagja. Megjelent a Fiatalság bolondság c. operettjének szövegkönyve (Bp., 1941). – Irod. Nekr. (Magy. Hírlap, Magy. Nemzet, Népszava, Népszabadság, 1984. jan. 10.); Illés Endre: Torzók (Népszabadság, 1985. aug. 18.).

 

Halász Ignác

(Tés, 1855. máj. 26. – Bp., 1901, ápr. 9.): nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1888). A bp.-i egy.-en 1881-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Bp.-en, Székesfehérváron, majd ismét a fővárosban tanított 1877-től. 1893-ban a m. nyelvhasonlítás tárgyköréből magántanári képesítést nyert a bp.-i egy.-en, 1893. dec.-től a kolozsvári egy.-en a m. nyelv és ugor összehasonlító nyelvészet ny. r, tanára. Az MTA támogatásával a lappok között, Svédo.-ban és Norvégiában (1884, 1886, 1891) gyűjtött értékes nyelvészeti, népköltési és irodalmi anyagot. Szótárakat, nyelvtanokat is írt. Bebizonyította a finnugor és szamojéd nyelvek rokonságát. Több finn népdalt és mesét fordított, irodalomtörténeti tanulmányt írt Kármán Józsefről (1878), és kiadta magyarul a Grimm-féle gyermekmeséket Móka bácsi névvel, valamint saját meséit. – M. Ritkább és homályosabb képzők (1880); Svéd-lapp nyelvtan és olvasmányok (Bp., 1881); Visszahódított magyar szók (Bp., 1883); Kazinczy mint fordító (Bp., 1883); Svéd-lapp nyelv (I–VI. Bp., 1885–96, az MTA nagyjutalmát kapta érte); Magyar szók az északi szláv nyelvekben (Bp., 1888–89). – Irod. Szilasi Móric emlékbeszéde (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1903).

 

Halmy Ferenc

(Bp., 1914. dec. 24. – Bp., 1986. dec. 31.): zenekritikus, gordonkaművész, nyelvész. Gordonkázni Zsámboki Miklósnál tanult, de az aktív zenélés hamarosan másodlagossá vált életében. 1937-ben a bp.-i Pázmány Péter tudományegy.-en m.-francia szakos tanári oklevelet szerzett. A II. világháború végén francia fogságba került. Hazatérése után megtanult olaszul, később japánul is (japán nyelvet élete utolsó éveiben nyelvtanfolyamokon tanított). A Népművelési Intézetben szervezőmunkát vállalt, majd a Magy. Távirati Iroda központi sajtószolgálata számára írt zenei és irodalmi tudósításokat. Zenei és általános kulturális kritikái többek között a mo.-i kétnyelvű képes újságban (Daily News-Neueste Nachrichten) jelentek meg. Hangversenyekről, könyvekről, kottákról rendszeresen jelentek meg ismertetései a Hét c. folyóiratban és a Muzsika c. folyóiratban. – M. A magyar zsoltárformák francia előzményei (Bp., 1939); Hubay Jenő (Zipernovszky Máriával, Bp., 1976).– Irod. nekr. (Magy. Hírlap, 1987. jan. 3.).

 

Hegedűs Lajos

(Bp., 1908. márc. 1. – Bp., 1958, júl. 23.): tanár, nyelvész, a nyelvtudományok kandidátusa (1955). Egy.-i tanulmányait Bp.-en (Gombocz Zoltán tanítványaként), valamint Bécsben és Londonban végezte, 1932–1944 között a pécsi, ill. a debreceni gyakorló gimn. tanára; 1943-ban a debreceni egy. magántanára lett. 1944-től 1950-ig Pécsett működött a Dunántúli Tudományos Intézetben és a Pedagógiai Főisk -n. 1950-ben a Magyar Nyelvtudományi Intézethez került, itt megszervezte az első hazai fonetikai laboratóriumot és csaknem 2000 felvétellel létrehozta a m. nyelvjárások múzeumát. A kísérleti fonetika legjelentősebb m. képviselője. Nyelvjárási kérdésekkel is foglalkozott. Számos cikke és dolgozata jelent meg. – F. m. Magyar hanglejtésformák grafikus ábrázolása (Bp., 1930); A magyar nemzeti versritmus kérdése (Bp., 1934); Elektroakusztikai berendezések a beszéd- és nyelvjáráskutatás szolgálatában (Bp., 1941); Népnyelvi szövegek az Ormánságból (Pécs, 1946); Moldvai csángó népmesék és beszélgetések (Bp., 1952). – Irod. Bárczi Géza: Búcsú H. L.-tól (Magy. Nyelv, 1958. 3–4. sz.); Vértes O. András: H. L. (Nyelvtud. Közl., 1959. 2. sz.)

 

 

Honti János

(Bp., 1910. okt. 19. – Kópháza, 1945. márc. v. ápr.): folklorista. ~ Rezső nyelvész, irodalomtörténész fia. 18 éves korában jelent meg m. mesekatalógusa (Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen, Helsinki). 1933-ban Bp.-en tanári oklevelet szerzett. 1930–32-ben önkéntes gyakornok az MNM Néprajzi Tárában, majd több bp.-i középisk.-ban német és angol nyelvet tanított. 1935 végétől az OSZK-ban működött. 1937–39-ben ösztöndíjjal kelta és izlandi témákon dolgozott Párizsban. A II. világháború kitörésekor hazatért; 1945-ben munkaszolgálatos társaival Ausztriába akarták hurcolni, de útközben meghalt. Számos m. és idegen nyelvű dolgozata foglalkozik a népi mese- és mondavilág m. és európai kérdéseivel. Művei a m. és a nemzetközi néprajztudomány értékei. – M. Volksmärchen und Heldensage (Helsinki, 1931); A mese világa (Bp., 1937); Az ismeretlen népmese (Bp., é. n.); Anonymus és a hagyomány (Bp., 1942); Válogatott tanulmányok (Szerk. és az előszót írta Ortutay Gyula, Bp., 1962). – Irod. Ortutay Gyula: H. J. emlékezete (1961); Trencsényi-Waldapfel Imre: Mesetudomány és vallástörténet (Bp., 1961); Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Bp., 1962); Dömötör Tekla: H. J. emlékezete (Népszabadság, 1965. 75. sz.); Szilágyi János: T. H. (1910–1945) (New Hung. Quart. 1965. 20. sz.).

 

 

Honti Rezső

(Bp., 1879. jún. 30. – Bp., 1956. márc. 30.): nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. ~ János folklorista apja, Nándor testvére. Egy.-i tanulmányait Bp.-en és Olaszo.-ban végezte. 1900-ban bölcsészdoktori, 1901-ben tanári diplomát szerzett. 1900-tól bp.-i középisk. tanár, 1909-től egyúttal az olasz nyelv lektora a műegy.-en. A Tanácsköztársaság idején a francia és olasz nyelvészet előadója a bp.-i tudományegy.-en. Innen 1920 után eltávolították, később középisk. tanári állásából is elbocsátották. Ettől fogva elsősorban nyelvórák adásával, továbbá francia, olasz, spanyol, angol és orosz nyelvkönyvek írásával és szótárak szerkesztésével foglalkozott. A felszabadulás után különböző egy.-eken, főisk.-kon és tanfolyamokon oktatta az orosz nyelvet. Puskin, Gogol, Tolsztoj, Csehov, Maupassant, továbbá olasz, arab és perzsa írók munkáiból fordított magyarra. – M. Égi szerelem (Fra Jacopone da Todi) (Bp., 1901); Dante (Bp., 1921). – Irod. Devecseri Gábor: H. R. (Új Hang, 1956. 6. sz.)

 

 

Horger Antal

(Lugos, 1872. máj. 28. – Bp., 1946. ápr. 14.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1919). Tanulmányait a bp.-i egy. bölcsészkarán végezte. 1896-tól a brassói főreálisk., 1906-tól a bp.-i felsőbb leányisk. és leánygimn. tanára. A bp.-i egy.-en magántanári képesítést nyert. 1922-től a szegedi, 1940-től a kolozsvári egy.-en a m. nyelvészet ny. r. tanára. Kutatási területe a m. hangtörténet, a szófejtések és a székely nyelvjárás vizsgálata. Mint szegedi dékán kitiltotta az egy.-ről József Attilát, aki Születésnapomra c. versében megörökítette ~ nevét. – F. m. Egy ismeretlen magyar hangtörvény (Nyelvtud. Füz. 1901); A halmágyi nyelvjárássziget (1901); Hétfalusi csángó népmesék (1908); Udvarhely vármegye székely nyelvjárásának hangtani sajátosságai (1909); A nyelvtudomány alapelvei (1914); A magyar szavak története (1924); Általános fonetika (1929); A magyar igeragozás története (1931); A magyar nyelvjárások (1934).

 

 

Horvát István

(Székesfehérvár, 1784. máj. 3. – Pest, 1846. jún. 13.): történész, nyelvész. ~ Árpád egyetemi tanár apja. Kisnemesi iparoscsaládból származott. 1799 –1805 között a pesti egy.-en tanult, ahol 1805-ben bölcsészeti doktorátust szerzett. 1802-től 1808-ig Ürményi József országbíró gyermekeinek nevelője, 1809–20 között az országbíró titkára. 1815-től haláláig az OSZK őre. 1823-tól az oklevél-és címertan, 1830-tól a m. nyelv és irodalom tanára a pesti egy.-en, 1833-tól 1837-ig a Tudományos Gyűjtemény szerk.-je. 1836-ban az ogy. 2000 forint évdíjat szavazott meg részére. Az MTA tagjává való megválasztását – az akadémia irányítóival való elvi ellentétei miatt – nem fogadta el. A nemesi hun-szittya ábrándokkal összefüggő kalandos őstörténeti elméleteket szélső formában gyártotta, de hazafias, nemzeti irányának a polgári-nemzeti átalakulást vezető fiatal nemzedék nevelésében is része volt. Vasvári Pál búcsúztatta, Eötvös és Szalay tiszteletben tartotta emlékét. – F. m. Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királynak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében (Pest, 1815); Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből (Pest, 1825). – Irod. Zsilinszky Mihály: H. I. (Bp., 1884); Vass Bertalan: H. I. életrajza (Pozsony, 1884); V. Windisch Éva: Az OSZK könyvtárosai a reformkorban (Tanulmányok Bp. múltjából, 1961); Dümmerth Dezső: H. I. ifjúsága (Egy. Kvtár évk. Bp., 1962).

 

 

Horváth Károly

(Bp., 1913. dec. 31. – Bp., 1952. szept. 5.): nyelvész. Tanulmányait a bp.-i tudományegy. bölcsészkarán végezte és 1941-ben szerzett bölcsészdoktori diplomát, valamint középisk. tanári oklevelet. 1941-től 1944-ig bp.-i gimn. tanár, 1944-ben a bp.-i bölcsészkar tanárképző intézetébe osztották be és ott, majd a Tanulmányi Osztályon dolgozott. 1945-től kezdve adott elő az egy.-en, 1949-től tanársegéd a finnugor tanszéken. Rövid pályafutása alatt is több értékes tanulmánnyal és szófejtéssel gazdagította nyelvtudományunkat. – F. m. Az sz-szel és d-vel bővülő v-tövű igék története (Bp., 1941).

 

 

Hunfalvy Pál

(Nagyszalók, 1810. márc. 12. – Bp., 1891. nov. 30.): nyelvész, etnográfus, az MTA tagja (l. 1841, r. 1858, ig. 1883). ~ János bátyja. Miskolcon és Késmárkon folytatott filozófiai, majd jogtudományi és teológiai tanulmányokat. 1833-tól Podmaniczky Károly gyermekeinek nevelője. 1838-ban ügyvéd lett, majd 1842-ben a jogtudomány tanára a késmárki kollégiumban, az 1846–47. tanévtől a főisk. ig.-ja. 1848–49-ben az ogy. tagja, a debreceni parlament egyik jegyzője; a békepárthoz csatlakozott. Követte a menekülő képviselőházat Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc bukása után egy ideig visszavonult. 1850-ben amnesztiát kapott. 1851-től az MTA főkönyvtárosa. 1865–67-ben a képviselőház, 1867-től a főrendiház tagja. 1869-ben nagyobb tanulmányúton volt a Keleti-tenger menti államokban és Finno.-ban, 1842-től a Kisfaludy Társ. tagja. Tagja volt még számos külföldi tudós társaságnak. 1856-ban megindította a Magyar Nyelvészet c. első m. nyelvészeti folyóiratot. 1862–74-ben az MTA megbízásából szerk. a Nyelvtudományi Közleményeket. Elnöke volt a Magyar Néprajzi Társ.-nak, melyet 1889-ben Herrmann Antallal alapított. Nyelvészettel 1840-ben kezdett foglalkozni. A m. összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapítója. Sokat vitázott Vámbéry Árminnal, aki a magyarnak a török nyelvekkel való rokonságát vallotta. E vita volt a híres ugor-török háború, ő ui. Budenz Józseffel a finnugor nyelvrokonság mellett foglalt állást, és végleg tisztázta a m. nyelv helyét a finnugor nyelvrokonságban. Finnugor nyelvhasonlító munkái mellett megkísérelte a Reguly Antal gyűjtötte vogul és osztják szövegek megfejtését. Életének utolsó szakaszában néprajzzal és történettudományokkal foglalkozott. – F. m. Aristoteles Poetikája (Pest, 1842); Egy vogul monda (1859); Finn olvasmányok (1861); A vogul föld és nép (Pest, 1864); A kondai vogul nyelv (Pest, 1872, az MTA nagyjutalmát kapta érte); Az északi osztják nyelv (Bp., 1875); Utazás a Balti-tenger vidékein (I–II, Bp., 1875); Magyarország ethnographiája (Bp, 1876); A székelyekről (Bp., 1880); Die Ungarn oder Magyaren (Teschen, 1881); Az oláhok története (I–II. Bp., 1894). – Irod. H. Album (Szerk. Simonyi Zsigmond, Bp., 1891); Munkácsi Bernát: H. P. emlékezete (Bpesti Szle. 1912); Szíly Kálmán: H. P. emlékezete (Magy. Nyelv. VI.); Ortutay Gyula: A két H. (Irók, népek, századok, Bp., 1960).

 

Ihász Gábor

(Vaszar, 1805. jan. 6. – Eger, 1880, szept. 21.): nyelvész. 1824-ben belépett a ciszterci rendbe. A bécsi Pazmanaeumban, majd a pesti egy.-en tanult teológiát. 1830-ban pappá szentelték. 1830-tól Székesfehérvárott, 1831–37-ben Pécsett, 1838-tól ismét Székesfehérvárott, 1841-től Egerben tanár. 1842-től esztergári, 1843-tól teveli, 1844-től előszállási lelkész. A szabadságharc alatt tábori lelkész. Világos után elfogták, majd Zircre internálták. 1850-ben tanár Egerben. 1851-ben kilépett a rendből, s mint világi pap 1858-tól az érseki fiúnevelő intézet ig.-ja, végül 1870–75-ben szentszéki ülnök Egerben. Több m. nyelvészeti tárgyú dolgozata jelent meg. Iskolai nyelvtana (Magyar nyelvtan, Székesfehérvár, 1846. I. György néven) nagyon elterjedt; még életében 20 kiadást ért meg. Mint nyelvész a Nyelvőr körül csoportosuló ortológus irányzat híve volt. – M. Mutatvány a magyar igeképzésből (Eger, 1850); A magyar mondattan főbb szabályai (Eger, 1852).

 

 

Imre Samu

(Felsőőr, 1917. okt. 31. – Bp., 1990. nov. 6.): nyelvész, az MTA tagja (l. 1976, r. 1985). A debreceni tudományegy.-en m.-latin szakon végezte tanulmányait 1937-42-ben. 1942-ig a debreceni egy.-en, majd 1942-44-ben Szabó T. Attila mellett a kolozsvári Erdélyi Tud. Intézetben dolgozott. A II. világháborúban katona, majd hadifogoly a SZU-ban. Hazatérése után az úttörő mozgalomban dolgozott (1948- 1950), Kartalon volt általános isk. tanár 1950-51-ben, 1951-től az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott tudományos kutatóként, 1970-től 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig mint ig. h. – Tevékenységének középpontjában a m. nyelvjárások kutatása állt. Első tudományos közleményei szülőfaluja, az ausztriai Felsőőr nyelvjárását tárgyalták. Szerk. bizottsági tagja volt az Acta Linguistica és a Magyar Nyelv c. folyóiratnak. A nyelvjárások kutatása mellett a m. nyelvtörténet kérdéseivel is foglalkozott. A Szabács viadala c. monográfiájában gondos nyelvészeti elemzéssel bebizonyította a nyelvemlék hitelességét. – Részt vett a IV. Anyanyelvi konferenciának munkájában (1981). Szerk. Deme Lászlóval a Magyar nyelvjárások atlaszát (I-IV., Bp., 1968-78). – F. m. Felsőőr helynevei (Debrecen, 1940); A kolozsvári fazekasság műszókincse (Kolozsvár, 1942); A Szabács viadala (Bp., 1958); A felsőőri nyelvjárás (Bp., 1971); A mai magyar nyelvjárások rendszere (Bp., 1971); Felsőőri tájszótár (Bp., 1973); Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése (Bp., 1981). – Irod. Eltűnőben a nyelvjárások? (beszélgetés I. S.-vel, riporter Hanthy Kinga, Magy. Nemzet, 1983. nov. 12.); Kiss Jenő: A magyar dialektológia a nyelvatlasz után. I. S. nyelvjárástani munkásságához (Magy. Nyelv, 1987. 4. sz.); Benkő Loránd: Búcsú I. S.-tól (Magy. Nyelv, 1991. 2. sz.); Lőrincze Lajos: Egy szálfa dőlt ki. I. S.-ról (Nyelvünk és Kultúránk, 1990. 3-4. sz.); Hermann József I. S. (Magy. Tudomány, 1991. 4. sz.).

 

Imre Sándor

(Hegyközpályi, 1820. aug. 6. – Hódmezővásárhely, 1900. dec. 22.): irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár. az MTA tagja (l. 1858, r. 1879), ~ Lajos apja. Isk. tanulmányait Nagyváradon és Debrecenben végezte – egy ideig Arany János osztálytársaként. 1860-tól a debreceni kollégiumban klasszika-filológiát tanított, majd az ottani ak.-n a m. nyelv és irodalom tanára volt. 1872–1886-ban a kolozsvári egy. magyar tanszékének tanára. 1878-tól tagja a Kisfaludy Társ.-nak. Nyelvészeti munkásságának súlypontja a nyelvújításra és a nyelvtörténetre esett, mint irodalomtörténész elsősorban a m. népköltészettel foglalkozott. (Összegyűjtött irodalmi tanulmányait a Kisfaludy Társ. adta ki 1897-ben, két kötetben.) – F. m. Magyar mondattan (Debrecen, 1861); A magyar irodalom és nyelv rövid története (Debrecen, 1865); Rövid magyar nyelvtan (Debrecen, 1874); A középkori magyar irodalom stíljáról (Bp., 1890); A magyar nyelv és nyelvtudomány rövid története I. (Bp., 1891); A magyar nyelvújítás története (Képes Magy. Irod. tört. II. Bp., 1896); A népköltészetről és népdalról (Bp., 1900). – Irod. Gulyás József: I. S. emlékezete (Debrecen, 1961); Sipka Sándor: Adalékok I. S. nyelvtudományi munkásságához (Szeged, 1963).

 

 

Inczefi Géza

(Szászrégen, 1906. júl. 12. – Szeged, 1974. ápr. 10.): nyelvész, főisk. tanár, a nyelvészeti tudományok kandidátusa (1967). Egy.-i tanulmányait Szegeden végezte, tanári oklevelet szerzett (1935). Szegeden, Bp.-en, Makón, Naszádon, majd ismét Szegeden középiskolai tanárként működött, szegedi egy.-i előadó, ill. a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főisk. tanszékvezető tanára. Innen vonult nyugalomba 1974-ben. Fő munkaterülete a földrajzinév-kutatás volt, de különféle nyelvjárási, helyesírási és művelődéstörténeti tárgyú cikkeket is írt. A Hazafias Népfront Csongrád m.-i Bizottságának keretében irányította a Csongrád m.-i földrajzinév-gyűjtést. – F. m. Abafája és vidékének nyelvjárása (Nyelvészeti Tanulm., 10. sz., Bp., 1938); Szeged műveltségének régi nyomai (Tiszatáj, 1955); Insula Lebő (helynévmagyarázat, Szegedi Ped. Főisk. Évk., 1956); Szeged környékének földrajzi nevei (Nyelvtud. Ért., 22. sz., 1960); A Tisza-Maros szöge halászatának nyelvi emlékei (Szegedi Tanárképző Főisk. Évk., 1961); Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata Makó környékének földrajzi nevei alapján (Bp., 1970). – Irod. Nyíri Antal: I. G. (Magy. Nyelv, 1974).

 

Jerney János

(Dorozsma, 1800. máj. 12. – Pest, 1855. dec. 24.): utazó, őstörténész, nyelvész, az MTA tagja (l. 1837, r. 1838). Jogi tanulmányokat végzett Pesten és Pozsonyban, de érdeklődése már ekkor a történelem és az irodalom felé fordult. 1822-ben a bécsi egy.-en a régi K-i irodalmakat és nyelveket tanulmányozta. A m. történelemből elsősorban az őshaza és a rokon népek történetére vonatkozó kérdések érdekelték. 1844. ápr.-ban útra kelt a m. őshaza felkutatására. Besszarábiában, a Krímben, az Azovi-tenger vidékén és a Don mentén, 1845-ben a moldvai csángók közt végzett kutatómunkát. Hazatérve előbb dorozsmai birtokán élt, majd Pestre költözött. A szabadságharc idején a statisztikai hivatalban vállalt állást, majd régi oklevelek gyűjtésével foglalkozott. – M. Világosítás Asiában a Caucaszus hegyén lakozó avarok és kunságiak nyelvének magyartalansága eránt a Caucaszusi népek átnézésével (Szeged, 1829); A magyarhoni besenyőkről (Pest, 1839); J. J. keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett, 1844–45 (Pest, 1851); Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából (Pest, 1854); A magyar országi káptalanok és conventek mint… hiteles helyek története (Magy. Tört. Tár, 1855). – Irod. Gyárfás István: J. J. emlékezete (MTA Emlékbeszédek, Bp., 1883).

 

 

Joannovics György

(Temesvár, 1821. nov. 24. – Bp., 1909. jan. 10.): politikus, közíró, nyelvész, az MTA tagja (l. 1867, t. 1883). Felsőbb tanulmányait Pesten és Pozsonyban végezte, és miután 1842-ben letette az ügyvédi vizsgát, közéleti pályára lépett. Az 1847–48-as pozsonyi ogy.-en szülővárosa követe. 1849-ben Krassó vm. másodalispánja. A szabadságharc bukásakor Töröko.-ba menekült, de egy év múlva visszatért hazájába. Utóbb Aradon perbe fogták és 12 évi börtönre ítélték. 1854-től Pesten, majd Olmützben raboskodott, de az 1857-i általános amnesztia során szabadon bocsátották. Az 1860-as években élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki (Magyarország, Ország, Pesti Napló) és 1865-ben újra képviselővé választották. 1867-ben Eötvös József alatt lett államtitkár, Eötvös utasítására foglalkozott a görög keleti szerb és román egyházak önkormányzatára vonatkozó törvényjavaslattal, és részt is vett a nagyszebeni metropoliai zsinaton, majd 1881-ig ismét képviselő volt. Nyelvészeti problémákkal is foglalkozott. – F. m. Adalékok a magyar szóalkotás kérdéséhez (Pest, 1870); Az ik-es igékről (Bp., 1877); Értsük meg egymást az orthologia s neologia ügyében (Bp., 1882); Szórendi tanulmányok (Bp., 1887).

 

 

Kaiblinger Fülöp

(Bp., 1878 – Bp., 1955. febr. 9.): tanár, nyelvész, tankönyvíró, a modern nyelvtanítás kiváló elméleti és gyakorlati művelője. Egy.-i tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en s egy évig a párizsi Sorbonne-on végezte. Ezt követően a modern nyelvek s a gyorsírás tanításával foglalkozott. A bp.-i községi reálisk. német nyelvtanára (1903–13), majd fővárosi szakfelügyelő (1913–19). A Tanácsköztársaság idején a bp.-i Polgári Iskolai Tanárképző (Paedagogium) tanárává nevezték ki (1919. máj.). A Tanácsköztársaság bukása után állásáról lemondott, gyorsírás tanításával foglalkozott; az 1930-as évek elejétől a Domokos Lászlóné leánygimn.-ában óraadó tanár. Tagja és tisztségviselője volt a gyors- és gépírókat vizsgáztató fővárosi bizottságnak. 1945. nov. 10-én a szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főisk. tanárává nevezték ki. – Nyelvészeti, esztétikai, tanügyi cikkeit az Olajág (1907), az Egészség (1908), a Magyar Paedagogia (1907–10), s gyorsírási szaklapok közölték. Német középisk.-i nyelvkönyveket írt önállóan, Koszó Jánossal, Petrich Bélával, Miklós Ferenccel és Murányi Ernővel. Az Alkotó nyelvtudomány c. műve támadások célpontja volt. – M. Német leíró költészet a XVIII. század első felében (Bp., 1901); Brassai Sámuel nyelvtanítási reformja (Bp., 1910); Alkotó nyelvtudomány (Bp., 1912); Egyszerű és körülírt múlt. Nyelvfejlődés-tanulmány (Bp., 1929); Gyorsírók a gyorsírásról (összeállítás, Bp., 1931); Nemzetközi gyorsíróverseny Budapesten, 1938. máj. 15. (Bp., 1938). – Irod. Schmidt József: Alkotó nyelvtudomány (Egyet. Phil. Közl., 1912. nov.).

 

 

Kalmár Elek

(Tőkés, 1862, márc. 22. – Bp., 1947. okt. 26.): nyelvész, tankönyvíró. 1886-ban Bp.-en szerzett tanári oklevelet. 1889-ig a fővárosban tanított, majd Lőcsén volt tanár. Nyelvészeti munkásságának eredményeit a Nyelvtudományi Közleményekben és a Nyelvőrben megjelent cikkeiben tette közzé. Több tankönyvet is írt. – F. m. Iskolai magyar nyelvtan elemzés alapján (I–II., Bp., 1893–94); Magyar olvasókönyv (Bp., 1893); Rendszeres magyar nyelvtan (Bp., 190); A mondatrészek (Bp., 1904); A mondat ábrázolása (Bp., 1933).

 

Kalmár György

(Tapolcafő, 1726 – 1781 után ismeretlen helyen): nyelvész. Debrecenben teológiát tanult; majd 1850 körül külföldi tanulmányútra indult, angol és német egy.-eken tanulmányozta a keleti nyelveket. 1772 körül a kecskeméti ref. isk.-ban tanított. Megfordult Konstantinápolyban és Kisázsiában is. Viszontagságos élete során keleti nyelvekkel és kalandos nyelvészkedéssel foglalkozott: a m. nyelvet tökéletesnek és a török–tatár nyelvekkel rokonnak képzelte. Hangoztatta, hogy a m. nyelv különösen alkalmas az időmértékes verselésre. – F. m. Genuina linguae hebraicae grammatica (Genevae, 1760); Prodromus idiomatis scythicomogorico-chuno-avarici sive adparatus criticus ad linguam Hungaricam (Posonii, 1770); Praecepta grammatica atque specimina linguae philosophicae… (Berolini et Lipsiae, 1772; olasz és német fordításban is megjelent). – Szi. Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete (Pest, 1828).

 

Kalocsay Kálmán

(Abaújszántó, 1891. okt. 6. – Bp., 1976. febr. 27.): orvos, c. egyetemi tanár, az orvostudományok doktora (1958), eszperantó nyelvész. A bp.-i tudományegy.-en orvosi diplomát szerzett (1916). Tagja volt a Galilei Körnek. 1920-ban került a fővárosi László Kórházba, itt dolgozott 1966-ig, nyugdíjazásáig, 1929-től mint főorvos. Orvosi szakíróként főleg a fertőző betegségekkel foglalkozott, a diftériával és skarláttal, ezek szérumterápiájával (humán lószérumos kezelés), majd a brucellózissal, dizentériával, hastífusszal. 1963-ban egy.-i tanári címet kapott. Az eszperantó irodalom és nyelvészet terén is kiemelkedő és világszerte ismert munkásságot fejtett ki. Az eszperantó nyelvvel még 1911-ben, Miskolcon ismerkedett meg. 1921-ben Mondo kaj Koro (‚Világ és Szív’), 1931-ben Strećita kordo (‚Feszített húr’) címmel kiadták eredeti eszperantó versesköteteit. 1922-ben Baghy Gyula és Schwarz Teodor társaságában eszperantó irodalmi lapot jelentetett meg Literatura Mondo („Irodalmi Világ”) címmel, amelynek megszakításokkal 1948-ig főszerk.-je volt. Számos fordítása

 

 

Kek Zsigmond

(Cservenka, 1907. jan. 27. – Újvidék, 1980. febr. 22.): ref. lelkész, nyelvész, szerkesztő. Teológiai és bölcsészeti tanulmányait Hollandiában, Franciao.-ban és Angliában végezte, diplomáját a strassburgi egy. teológiai karán nyerte. 1931-től Zomborban és Szabadkán segédlelkész. Mint a baloldali ifjúsági mozgalom támogatója, 1936-ban a Híd c. folyóirat egyik főmunkatársa volt. 1945 után a Szabad Vajdaság, majd a Magar Szó főszerk.-je 1948-ig. 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, öt évig internáló tábor foglya. Visszatérve Újvidéken újságíró, a Magyar Szó szerkesztőségében nyelvi lektor. Gazdag műfordítói tevékenységet folytatott szerbhorvát, francia, angol, német nyelvből. 1970-ben elsőként kapott Szarvas Gábor-díjat. – F. m. Így írunk mi (Újvidék, 1962); A mi nyel vünk (Új vidék, 1978); Nyelvünk fűszerszámai (Újvidék, 1979). – Irod. Varga Domokos: „Szép magyar Sors”. (Élet és Irod., 1980. márc. 8.); Kalapis Zoltán: K. Zs. (Üzenet, 1990. 2. sz.).

 

 

Kelemen Béla

(Csíkkozmás, 1913. okt. 28. – Kolozsvár, 1982. dec. 8.): nyelvész, szótárszerkesztő, egyetemi tanár, a filológiai tudományok doktora. A kolozsvári egy.-en 1935-ben szerzett tanári oklevelet román nyelv és irodalomból, mellékszakként a romanisztikát és a latin nyelvet végezte el. 1945-ig a kolozsvári r. k. főgimn.-ban tanár, közben 1941-44-ben főigazgatósági szakelőadó. 1945-től a Bolyai Tudományegy.-en adjunktus, majd előadó tanár, a tanulmányi ügyek főtitkára. 1950-től a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetben nyugdíjba vonulásáig, 1978-ig osztályvezető, a román-m. és a m.-román szótárak főszerk.-je. Közben 1957-től 1968-ig a kolozsvári egy. román nyelvtudományi tanszékén egy.-i tanár. Tagja a Cercetări de Lingvistică és a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerk. bizottságának, az utóbbinak 1964-től h. felelős szerk.-je. Fő kutatási területe a lexikográfia és a lexikológia. Vezetése alatt évtizedeken keresztül jelentek meg román-m. és m.-román nagy-, közép-, iskolai és zsebszótárak. Közreműködött a román nyelv szótárának (Dicţionarul limbii române) és az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárnak a munkálataiban, nyelvművelő kézikönyvek szerkesztésében is. Foglalkozott a modern nyelvelméletekkel, a statisztikai módszerekkel. M.-ra fordított Bălcescu, Sadoveanu és Delavrancea műveiből. – F. m. Noţiuni generarlede gramatica română (Bukarest, 1957); Helyesírási tájékoztató (Gálffy Mózessel és Márton Gyulával, Bukarest, 1969); Magyar helyesírási szótár (szerk., Balogh Dezsővel, Gálffy Mózessel és Szabó T. Attilával, Bukarest, 1978). – Irod. Balogh Edgár: A szótárszerkesztő öröksége (Utunk, 1982. 52. sz.); Köllő Károly: K. B. emlékezete (Igazság, 1982. dec. 26); Méhes György: Aki két életre való munkát végzett (A Hét, 1983. 2. sz.).

 

 

Kelemen József

(Polány, 1910. febr. 12. – Bp., 1982. nov. 9.): nyelvész, a nyelvtudományok kandidátusa (1962). Felsőfokú tanulmányait Szegeden folytatta, Erdélyi Lajos, Csefkó Gyula, Horger Antal voltak a tanárai. Tanári diplomájának megszerzése után főisk. tanár. A tanítást abbahagyva 1951-től Bp.-en a Nyelvtudományi Intézetben az Értelmező Szótári Osztályon dolgozott. Az Értelmező Szótár hét kötetének nyelvtani vonatkozásai és a nyelvtani címszavak nagyrészt az ő kidolgozásában épültek bele a szótárba. Foglalkozott a nyelvi adatgyűjtés és adattárolás, adatfeldolgozás gépesítésével. Lektora volt Mikes Kelemen művei kritikai kiadásának. – F. m. Szempontok az ikerszók vizsgálatához (Bp., 1939); Lyukkártyarendszerű adatgyűjtés és feldolgozás nyelvtudományban (Bp., 1966); Mondatszók a magyar nyelvben (Bp., 1970). Irod. Elekfi László: K. J. (Magy. Nyelvőr, 1982. 4. sz.).

 

Kertész Manó

(Orosztony, 1881. okt. 15. – Bp., 1942. ápr. 4.): nyelvész, tanár. Tanulmányait a bp.-i egy.-en végezte. Főleg finnugor mondattannal, nyelvjárási kérdésekkel és a m. szókincs történetének kutatásával foglalkozott. 1912-ben Sámuel-díjat, 1913-ban, 1917-ben Marczibányi-díjat nyert és Baumgarten-díjban is részesült. – M. A zalavidéki nyelvjárás (Bp., 1903); Analógia a mondatszerkesztésben nyelvtörténeti és lélektani szempontból (Bp., 1905); Az egyenrangú mondatrészek történetéhez (Bp., 1910); A finn-ugor dualis (Bp., 1913); Finn-ugor jelzős szerkezetek (Bp., 1914); Szokásmondások (Bp., 1922);  Szállok az Úrnak (Bp., 1933). – Irod. Nyíri Antal: K. M. emlékezete (Magy. Nyelvőr, 1953. 3–4. sz.); Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Bp., 1962).

 

 

Kicska Emil

(Nagyszelepcsény, 1847. nov. 20. – Felsőbodok, 1921. nov. 7.): orvos, nyelvész. Orvosi diplomáját Bécsben szerezte meg. Egy ideig Petőfi Zoltán nevelője volt. Sok évtizedes Nyitra vm.-i orvosi működésével párhuzamosan igen eredményes nyelvészeti tevékenységet fejtett ki. Hangsúly és szórend c. tanulmányát, amely folytatásokban jelent meg a Magy. Nyelvőr 1890–93. évfolyamában, az MTA Sámuel-díjjal jutalmazta. – F. m. A subjectum és praedicatum a grammatikában (Bp., 1908).

 

 

Király Pál

(Csobád, 1841. dec. 13. – Bp., 1902. okt. 12.): író, nyelvész, tanár. Főisk. tanulmányait Sárospatakon végezte, majd 1865–66-ban Heidelbergben tanult. 1867-től Nagykőrösön tanított, 1873-tól a bp.-i ref. gimn., 1880-tól pedig az állami pedagógium (polgári isk. tanárképző) m. nyelvtudományi tanszékének tanára volt. Széles körű földrajz- és nyelvtudományi, tankönyvírói és fordítói tevékenységet fejtett ki – a többi között a rovásírás problémájával is foglalkozott, több isk. nyelvkönyvet írt. Nyelvészeti cikkei jelentek meg többek között a Magyar Nyelvőrben. Fő munkatársa volt Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben c. vállalkozásnak, Komáromy Lajossal kiadta a Nyelvemléktár III. kötetét. (Bp. 1875) . Társfordítója volt Elisée Reclus: A föld (Bp., 1879–81), és Emery Henry: A növények élete (Bp., 1883) c. munkáknak. – F. m. Egyetemes földrajz (I–III. Ballagi Károllyal. Pest, 1871, 1878).

 

Kispál Magdolna, Szabó Dezsőné

(Szatmárnémeti, 1910. máj. 30. – Hága, 1984. jún. 15.): finnugor nyelvész, a nyelvtudományok kandidátusa (1955). 1933-ban szerzett a Pázmány Péter Tudományegy.-en magyar-német szakos tanári diplomát. 1933 és 1936 között Helsinkiben és Tartuban dolgozott. 1936-tól 1941-ig a szegedi egy.-en és főiskolán, 1941-től 1948-ig a kolozsvári egy.-en tanított. 1948- tól nyugdíjazásáig (1974) a bp.-i egy. Finnugor Tanszékén oktatott. 1951-től adjunktus, 1956-tól docens. Főleg finn és obiugor témákkal foglalkozott, továbbá a napszakok, évszakok és világtájak finnugor elnevezéseivel. – F. m. Napszakok nevei az ugor nyelvekben (Bp., 1938); A vogul igenév mondattana (Bp., 1966). – Irod. Bereczky Gábor: Sz. K. M. (Magy. Nyelv, 1985. 3. sz.); F. Mészáros Henrietta: Sz. K. M. (műveinek bibliográfiájával, Nyelvtud. Közl., 1985. 1. sz.).

 

Kiss Sándor, É.

(Hajdúhadháza, 1914. febr. 5. – Debrecen, 1984. júl. 7.): pedagógus, nyelvész. A debreceni egy. m.-latin szakán végzett. Rövid kisújszállási tanárkodás után frontszolgálat, majd hadifogság következett. 1945-től ig.-ja a bp.-i Tanárképző Főisk.-nak, ennek megszűnte után a debreceni tankerületi főigazgatóság munkatársa. Később a debreceni Városi Tanács Művelődési Osztályán dolgozott, végül nyugalomba vonulásáig (1975) a debreceni Tanítóképző Főisk. h, ig.-ja. Tudományos és tudománynépszerűsítő folyóiratokban jelentek meg cikkei, tanulmányai a hadházi nyelvjárásról, továbbá a helynévkutatás és nyelvművelés köréből. – Irod. Sebestyén Árpád: É. K. S. (Magy. Nyelv, 1985. 3. sz.).

 

Klemm Imre Antal

(Léka, 1883. szept. 1. – Pécs, 1963. dec. 23.): nyelvész, egyetemi tanár, a nyelvészeti tudományok doktora (1957), az MTA l. tagja (1927–49). 1902-ben belépett a Benedek-rendbe. Tanulmányait a pannonhalmi főisk.-n végezte; 1909-ben a bp.-i egy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Hosszabb külföldi tanulmányút (Párizs, London, Brüsszel, Stockholm, Róma, Ljubljana stb.) után 1911–32-ben pannonhalmi főisk. tanár. 1932-től a pécsi, 1940-től a szegedi egy.-en a m. és finnugor nyelvtudomány, 1946–55-ben a m. nyelvészet ny. r. tanára. Több külföldi tudományos társaság választotta tagjává. A m. nyelvtörténet és a finnugor nyelvészet szerteágazó kérdéseivel foglalkozott, mindegyikben maradandót alkotott. Haláláig a finnugor összehasonlító mondattanon dolgozott. – F. m. Magyar történeti mondattan (Bp., 1928–42). – Irod. Szabó Pál: A Magy. Kir. Erzsébet Tudományegyetem és irodalmi munkássága (Pécs, 1940); Rónai Béla: K. I. A. 1883–1963 (Magyar Nyelvőr, 1964. 1. sz.); Temesi Mihály: I. A. K. in memoriam (Acta Linguistica, XV. 1–2. 1965).

 

 

Kniezsa István

(Trsztena, 1898. dec. 1. – Bp., 1965. márc. 15.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1939, r. 1947), Kossuth-díjas (1953). Tanulmányait 1924-től a bp.-i egy. bölcsészkarán végezte mint az Eötvös-kollégium tagja, 1928-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Utána 1930-ig Berlinben, 1930–31-ben és 1934–35-ben Lengyelo.-ban folytatott szlavisztikai tanulmányokat mint ösztöndíjas kutató. 1934-ben egy.-i magántanári képesítést szerzett, 1930–40-ben az OSZK tisztviselője. 1940. okt.-től a szlavisztika ny. r. tanára a kolozsvári, 1941-től a bp.-i egy. bölcsészkarán, a tanszék vezetője haláláig. Szerk. az Études Slaves et Roumaines (1948–49), majd a Studia Slavica (1955–) c. folyóiratot. 1953–59-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke. A Suomalais-ugrilainen Seura (Helsinki) tagja. Tudományos munkássága a m. és szláv nyelvtudományra terjedt ki. A hely- és személynévkutatást főleg a mo.-i településtörténet szolgálatában művelte. Ezenkívül a magyar helyesírás történetével és a m. nyelv szláv elemeivel foglalkozott, ez utóbbi téren elért eredményeit összegező művének csak az első része jelent meg. – F. m. Pseudorumänen in Pannonien und in den Nordkarpathen (Bp., 1936); Magyarország népei a XI. században (Bp., 1938); Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez (Bp., 1941); Kelet-magyarország helynevei (Bp., 1943); A párhuzamos helynévadás (Bp., 1944); A honfoglalás előtti szlávok nyelve a Dunántúlon (Bp., 1952);  Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig (Bp., 1952); A magyar nyelv szláv jövevényszavai (I., Bp., 1955). – Irod. Hadrovics László: K. I. (hagy. Tud. 1965. 7–8. sz.); Kiss Lajos: K. I. 1898–1965 (Magy. Nyelvőr, 1965. 3. sz.); Ligeti Lajos–Bárczi Géza: K. I. (Magy. Nyelv, 1965. 2. sz.); Hadrovics László: Das Leben und Wirken von I. K. (Stud. slav. Hung. 1966. 1–4. sz.)

 

 

Kónya Sándor

(Karcag, 1885. máj. 28. – Bp., 1971. jan. 28.): tanár, nyelvész, költő. Tanári diplomát 1907-ben Kolozsvárt szerzett. Nagyenyeden kezdett tanítani. Néhány év múlva a karcagi ref. gimn.-ban helyezkedett el. 1935-től 1952-ig, az intézet megszűnéséig a bp.-i ref. gimn. m.-angol szakos tanára volt, majd nyugalomba vonulásáig az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott az Értelmező Szótár szerkesztésén és egyéb nyelvészeti munkákon. – M. Rendszeres angol nyelvtan (Országh Lászlóval, Bp., 1957, 1972).

 

Korenchy Éva

(Bp., 1943. dec. 24. – Bp., 1980. máj. 24.): nyelvész. Diplomáját az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegy.) m.-latin-finnugor szakán szerezte meg 1968-ban. Innen az MTA Nyelvtudományi Intézetébe került, majd 1977-től a szegedi egy.-en tanított finnugrisztikát. 1969-től kezdve publikált, 20 tudományos közleménye jelent meg. 1972-ben egy.-i doktor lett. Elsősorban finnugor-iráni nyelvi kapcsolatokkal, a permiésobi- ugornyelvekkel foglalkozott. 1974-ben Fokos-Fuchs Dávid-díjat kapott. – F. m. Iranische Lehnwörter in den obiugrischen Sprachen (Bp., 1972). – Irod. Janurik Tamás: K. E. (Nyelvtud. Közl., 1981. 2. sz.).

 

Kováts Albert

(Szentendre, 1898 – Bp., 1972. jún. 2.): nyelvész, pedagógus. Bp.-en m.-francia-olasz szakos középisk. tanári diplomát szerzett (1923). Tanulmányait a párizsi Sorbonne-on francia nyelvészet és irodalom (1923–24), a New York-i Columbia Egy.-en francia-angol-pszichológia-pedagógia (1925–26) szakon folytatta. A Fővárosi Pedagógiai Szeminárium lélektani laboratóriumában dolgozott (1926–33). Alkalmazta az USA-ban megismert teljesítményteszteket és részt vett a gyermeknyelvi szógyakoriság statisztikai vizsgálatában. Kereskedelmi és közgazdasági közép- és főisk.-ban tanított (1933–1957), majd a bp.-i ELTE idegen nyelvi tanszékén dolgozott (1957–1960). – M. Amerikai tantárgytesztekből (Bp., 1936); Angol kereskedelmi nyelvkönyv a kereskedelmi középiskolák számára (Bp., 1941); Angol kereskedelmi levelező (Bp., 1943). – Irod. K. A. (Idegen nyelvek tanítása 1972. 4. sz.).

 

 

Könnye Nándor, Könye Ferdinánd

(Hodos, 1850. jún. 23. – ? ): nyelvész, szótáríró, tanár. 1872-ben Budenzék őrségi nyelvjáráskutató munkájának keretében kezdte meg nyelvészeti tevékenységét. 1879-ben Bp.-en tanári oklevelet szerzett és az ország legkülönbözőbb vidékein (Bp., Nagyvárad, Székesfehérvár, Beregszász, Ungvár) tanár. Sok cikke jelent meg a Nyelvőrben, munkatársa volt a Magyar Nyelvtörténeti Szótárnak és több szótárat is szerk. – F. m. Magyar-német, német-magyar zsebszótár (Bécs és Bp., 1890); Francia-magyar, magyar-francia zsebszótár (Bp., 1891); Idegen magyar zsebszótár (Székesfehérvár, 1895).

 

 

Kőrösi Sándor

(Nagykőrös, 1857. júl. 27. – Bp., 1928. márc. 13.): író, nyelvész, szótáríró, tanár. A tanári képesítés megszerzése után Rómában, Firenzében és Velencében tanulmányozta a m. nyelv olasz jövevényszavainak problémáját. 1884-től 1900-ig Fiuméban tanár és közben, 1893-tól 1898-ig (Fest Aladárral) alapítója és szerk.-je a Magyar Tengerpart c. lapnak. 1900–1918-ban Bp.-en tanított, emellett a bp.-i Kereskedelmi Ak. akadémiai tagozatán előadta az olasz nyelvet és irodalmat. Elsősorban nyelvészettel és a m.-olasz szellemi kapcsolatok kutatásával foglalkozott, olasz-m. szótárt szerk. és olaszok számára m. nyelvtant is írt. Sok cikke jelent meg, többek között a Magyar Nyelvben, a Nyelvőrben. – F. m. Olasz kölcsönszók (Bp., 1884–87); A magyar nyelvbeli olasz elemek (Bp., 189z); Grammatica teoretico practica della lingua ungherese (I–II. Bp.-Fiume, 1890–1898); Zrínyi és Machiavelli (Bp., 1902); Olasz-magyar szótár (I–II., Bp., 1912).

 

 

Krausz Sámuel

(Ukk, 1866. febr. 18. – Cambridge, 1948. jún. 4.): történész, nyelvész, hebraista. A pápai főiskolán és a berlini egy.-en tanult, a giesseni egy.-en (1893) és a bp.-i rabbiképzőben (1894) szerzett oklevelet. Az Orsz. Izr. Tanítóképző Intézet vallástanára, 1906-tól a bécsi Jüdisch-Theologische Lehranstalt professzora, 1932-1937 között ig.-ja volt. Ő alapította a bécsi Verein für jüdische Geschichte und Literaturt. 1938-ban, miután a hírhedt „kristályéjszaka” idején lakását és értékes könyvtárát feldúlták a fasiszták, Angliába emigrált. Tudományos munkássága 1300-nál több tanulmányt és könyvet tesz ki. Közreműködött a Biblia m. nyelvű tudományos fordításában (Szentírás, I–IV., 1898–1907). – F. m. Magyarországi régiségek a talmudban (Magy. Zsidó Szle, 1894); Talmudische Archäologie (I–III., 1910–12); Geschichte der jüdischen Ärtzte (1930). – Irod. Ashtor (Strauss), E.: Bibliographie der Schriften von Samuel Krauss (1937).

 

 

Kresznerics Ferenc

(Ivánc, 1766. febr. 24. – Ság, 1832. jan. 18.): író, nyelvész, tanár, r, k. pap, az MTA t. tagja (1831). Pozsonyban hallgatott filozófiát és teológiát (1785–90), 1790-ben Szombathelyen pappá szentelték, 1794-ben Pesten bölcsészdoktori oklevelet nyert. Több helyen volt lelkész. 1793-tól Szombathelyen a bölcseletet tanította, végül 1812-től Ságon plébános. Könyv- és régiséggyűjteményét s kéziratai egy részét gr. Teleki József megvásárolta az MTA könyvtára részére. Nagy szorgalommal gyűjtötte a közmondásokat, szólásokat és tájszavakat. Az MTA nagyszótára megjelenéséig magyar-latin szótára volt a legelterjedtebb m. szókincsgyűjtemény. – F. m. A császárok (Julianus görög munkájának fordítása, Pozsony és Pest, 1806); Tentamen publicum e geometria pura et practica (Budae, 1807); Tentamen publicum ex algebra… (Budae, 1808); Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal (I–II. Buda, 1831–32. 1832-ban elnyerte az MTA nagyjutalmát.) – Irod. Szilasy János: K. F. élete (Pest, 1832); Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban (Bp., 1957).

 

Kubinyi László

(Bp., 1927. okt. 26. – Bp., 1973. nov. 30.): nyelvész. A bp.-i tudományegy. bölcsészettudományi karán folytatta tanulmányait magyar-német szakon (1948–52). A bp.-i ELTE m. nyelvészeti tanszékén volt tanársegéd (1952–58). 1958 nyarától 1963 nyaráig középisk. tanár a bp.-i Eötvös József Gimn.-ban, 1964 őszétől haláláig az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa. A m. nyelv történeti-etimológiai szótára (I-III., Bp., 1967-76) munkatársa, III. kötetének szerk.-je volt. A történeti és leíró nyelvészetnek szinte valamennyi ágát művelte; foglalkozott szótörténettel, történeti hangtannal, alaktannal és mondattannal, nyelvjárástörténeti, névtani, jelentéstani és stilisztikai kérdésekkel. – F. m. Anyanyelvünk aranybányájából (Magy. Nyelvőr, 1959); Adalékok a régi Zala megye történeti földrajzához és földrajzi neveinek történetéhez (Magy. Nyelv, 1965). – Irod. Benkő Loránd: Búcsú K. L.-tól (Magy. Nyelv, 1974); Szathmári István: Búcsú K. L.-tól (Magy. Nyelv, 1974).

 

Kunos Ignác

(Hajdúsámson; 1860. szept. 22. – Bp., 1945. jan. 12.): nyelvész, turkológus, az MTA l. tagja (1893). 1882-ben szerzett a bp.-i egy.-en tanári és bölcsészdoktori oklevelet. 1885-től öt évig Konstantinápolyban élt, közben járt Egyiptomban, Szmirnában, Kis-Ázsiában, a Balkánon, és a török népköltészet eddig ismeretlen anyagát gyűjtötte össze. z 890-ben a bp.-i egy. magántanára, majd a török nyelv és irodalom c. ny. rk. tanára. Ugyancsak 1890-től a kereskedelmi ak. keleti tanfolyamán a török nyelv tanára. 1899-től az újonnan szervezett keleti kereskedelmi ak. ig- ja. 1900-ban a Munkácsi Bernáttal közösen indított Keleti Szemle szerk.-je. Kutatómunkájának eredményeit német, angol és török nyelven is kiadták. Úttörő folklorisztikai és nyelvtudományi munkáin kívül keleti meséket is írt. – F. m. Nyelvőrkalauz (Munkácsi Bernáttal Bp., 1883); Három karagöz játék (Bp., 1886); Oszmán török népköltési gyűjtemény (I–II. Bp., 1887–89); Orta-Ojunu. Tőrök népszínjáték (Bp., 1889); Török mesék (Bp., 1889); Kisázsiai török nyelv (Bp., 1890); Anatóliai képek (Bp., 1891); Kisázsiai török nyelvjárások (Bp., 1892); Kisázsiai török népregények (Bp., 1892); Köroglu, Ázsia rablóhősének regénye (Bp., 1893); Kisázsia török dialektusairól (Bp., 1896); Naszreddin Hodzsa tréfái (Bp., 1899); Sehejk Sulejman effendi's Tschagataj-osmanisches Wörterbuch (Bp., 1902); Ada-Kalei török népdalok (Bp., 1906); Türkische Volksmärchen aus Ada-kale (Leipzig-New York, 1907); Beiträge zum Studium der türkischer Sprache und Literatur (Leipzig-New York, 1907); Boszporusi tündérvilág (Bp., 1923); Halk edebiandi numuneleri. Turkee Ninniler (török nyelven, Stambul, 1925); Mosolygó napkelet (Bp., 1930).

 

 

Laziczius Gyula

(Újpest, 1896. aug. 18. – Bp., 1957. aug. 4.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1935. r. 1945 – 49). a nyelvészeti tudományok doktora (1957). A bp.-i egy.-en szerzett középisk. tanári oklevelet. Az I. világháború után óraadó tanár. A Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt 1922-ben tanári állásából elbocsátották, és magántisztviselő lett. A 20-as években több folyóirat munkatársa (Magyar Írás, Nyugat, Budapesti Szemle, Magyar Szemle stb.), ill. cikkírója. Az orosz irodalom köréből jelentek meg cikkei és tanulmányai. Közben nyelvészettel kezdett foglalkozni. 1932-ben a bp.-i egy. bölcsészeti karán magántanár, 1938-tól az általános nyelvészet és fonetika ny. rk., 1940-től 1949-ig ny. r. tanára. Az általános nyelvészet, fonetika és fonológia kérdéseivel foglalkozott; az utóbbi tudományágban az addigi lélektani irányzattal szemben a funkcionális szemlélet fontosságát emelte ki, bevezette az emfatikumok fogalmát. Foglalkozott a nyelvjáráskutatás európai előzményeivel és m. hátterével is. Cikkei számos külföldi és hazai szaklapban jelentek meg. – F. m. Fonetika (Bp., 1944); Lehrbuch der Phonetik (Berlin, 1961). – Irod. Vértes Edit: L. Gy. (Magy. Nyelvőr, 1957. 3. sz.); Harmatta János: L: Gy. (Nyelvtud. Közl., 1958. 1. sz.); Tárnóczy Tamás: Juliuu v. L. (Zeitschrift für Phonetik und allg. Sprachwissarschaft, 10. évf. 3. sz.)

 

 

Lugossy József

(Felsőbánya, 1812. dec. 3. – Debrecen, 1884. márc. 7.): nyelvész, orientalista, az MTA tagja (l. 1841, r. 1858). 1841-ben néhány hónapig szatmári pap, majd máramarosszigeti tanár, 1845-től a debreceni kollégiumban a m. irodalom tanára és a kollégium könyvtárosa. Részt vett a szabadságharcban, utána néhány hónapig bujdosott, nevelő volt, majd Pesten bibliográfiával foglalkozott. 1851-től 1861-ig ismét a debreceni kollégiumban tanárkodott. Betegsége miatt kénytelen volt nyugdíjba menni. 1877-től újból mint rk. tanár szanszkrit nyelvet tanított. Számos nyelvészeti és bibliográfiai értekezése jelent meg. A germán és román nyelveken kívül a héber, arab, perzsa és a tibeti nyelvet is megtanulta. Ő írta az első m. nyelvű arab nyelvtant (1840 – 41), írt még az ősmagyarok csillagászati ismereteiről. Befejezetlenül maradt fő műve a Magyar csillagisme. – Irod. Kiss Kálmán: A szatmári ref. egyházmegye története (Kecskemét, 1878); L. J. (MTA Almanach, 1885.)