Mády Zoltán, Hilscher

(Bp., 1898. szept. 9. – Bp., 1977. máj. 13.): nyelvész, irodalomtörténész, szociológus, a nyelvtudomány kandidátusa (1971). ~ Rezső jogász, szociálpolitikus öccse. 1916-ban érettségizett a Markó utcai főgimn.-ban. 1916-tól 1918-ig katona volt az I. világháború különböző harcterein. 1919-ben mint vöröskatona harcolt a románok ellen. Közben a bp.-i tudományegy. bölcsészkarán végezte a m.-latin szakot. 1921-ben tanári diplomát és bölcsészdoktorátust szerzett. Fő érdeklődési területe a kelta tudományok. Professzorának, Schmidt Józsefnek az egy.-ről való eltávolítása miatt nem maradt az egy.-en tanítani. 1920-tól 1924-ig bp.-i polgári isk. tanár. 1924-25-ben a műegy. közgazdasági karának szociálpolitikai intézetében a közművelődési osztály vezetője. 1925-től 1945-ig tanár a bp.-i Márvány utcai Felsőkereskedelmi Isk.-ban. Ugyanebben az időben, 1936-tól 1944-ig a bp.-i egy. bölcsészkarán népi társadalomrajz mb. előadója, és 1936-tól az Orsz. Táj- és Néprajzkutató Intézetben a szociológiai csoport vezetője. Több néprajzi kutatótábort szervezett: Kemse, Sárpilis, Rábcakapi, Magyarnemege 1942-ben; ezek tagjai voltak: Gábriel András, Kicsi Sándor, Köpeczi Béla, Zimányi Tibor stb. 1945-46-ban a bp.-i középisk. tanárképző intézetben a társadalomtudomány előadója. 1946-tól 1949-ig a Békés vm.-be kihelyezett bp.-i gyermekek felügyelője. 1949-től 1961-ig, nyugalomba vonulásáig tanár a bp.-i Rákóczi Ferenc Gimn.-ban. Az isk. oktatói-nevelői tevékenységen túl az egész m. ifjúság lelki-szellemi formálását is feladatának tekintette. Ezért dolgozott a cserkészetben, s lett főmunkatársa a cserkész férfiak folyóiratának, a Fiatal Magyarországnak; évtizedekig vállalta a Pro Christo Diákszövetség bp.-i Hársfa utcai Diákok Házának igazgatását. Ezért szorgalmazta a finn típusú népfőisk.-k megszervezését, s nem kis része volt a nagyhírű nagytarcsai ev. népfőisk. létrehozásában 1938-ban. Az ev. egyház hitre juttatása érdekében indította el 1931-ben az „Ima és szolgálat” baráti mozgalmat. 1958-tól mb. előadó, 1972-től haláláig c. egy.-i docens a bp.-i egy. bölcsészettudományi karán az indoeurópai nyelvészeti tanszéken, ahol a kelta nyelvészeti és irodalmi és óír nyelvészeti speciális kollégiumokat vezette. Az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő Világirodalmi lexikon kelta anyagát szerk. és részben írta. Vezető tisztséget töltött be az ev. egyházban is: 1948-52-ben a dunáninnei, 1957-ben az É-i kerület felügyelője. – F. m. Elsüllyedt falu a Dunántúlon (Bp., 1936); A népfőiskolai mozgalom útja (Bp., 1942); Tanulmányok egy sárközi falu társadalmáról (Bp., 1942); Országos ifjúsági táj- és népkutatás (Bp., 1943); Íme mindent újjá teszek (Bp., 1945); Ifjabb Teleki Mihály naplója (Bp., 1960); A kelta filológia dublini iskolájának tevékenységéről (Antik tanulmányok, VIII, Bp., 1961); Schmidt József élete (Antik tanulmányok, X-XI, Bp., 1963-64).– Irod. Mády Rezső-Csepregi Béla-Görög Tibor-Veöreös Imre: M. Z. sokoldalú arcképe (Diakonia, 1991. 2. sz.); Herényi István: Az evangélikus egyház az egyháztörténet tükrében 1945-1990 (Velem, 1991).

Márk Tamás

(Nagykanizsa, 1946. márc. 3. – Pécs, 1985. máj. 29.): nyelvész, uralista, a nyelvtudományok kandidátusa (1985). Pécsett nevelkedett. 1969-ben Szegeden kapott magyar-német szakos tanári diplomát és finnugor szakképesítést. A pécsi főisk.-n és egy.-en tanított 1969-től haláláig, közben 1975-től 1981-ig Helsinkiben m. lektorként dolgozott. Főleg a szamojéd nyelvekkel (különösen a szölkuppal) és a finn nyelvvel foglalkozott. – F. m. Finn társalgási zsebkönyv (Bp., 1977); Lensi riikinkukko (Ady: Fölszállott a páva, szerk. Hanna Lainonennel, Helsinki, 1978); Tessék magyarul! Unkarin kielen peruskurssi (I-II., Helsinki, 1978, 1980).– Irod. Hajdú Péter: M. T. (Nyelvtud. Közl., 1986. 1-2. sz.).

Martinkó András

(Szuhogy, 1912. szept. 22. – Bp., 1989. jan. 31.): irodalomtörténész, nyelvész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora (post mortem). Sokgyerekes bányászcsaládból származott. A mezőkövesdi reálgimn.-ban érettségizett, 1930-1935-ben a Pázmány Péter Tudományegy.-en az Eötvös Kollégium tagjaként a m.-francia szakon tanult. Báró Kemény Zsigmond pályafordulata (Pécs, 1937) c. értekezésével szerzett doktori diplomát. Előbb Bp.-en, majd a Felvidék visszacsatolása után Rozsnyón és Ungvárott, majd ismét a fővárosban volt tanár. Tanügyi pályája 1945 után rövid ideig a Vallás- és Közoktatásügyi Min.-ban folytatódott. 1950-ben a Nyelvtudományi Intézetbe került. Főmunkatársa volt az Idegen szavak szótárának, egyik szerk.-je A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának. Úttörő munkát végzett a költői szótárak módszertanának kidolgozásában is. 1962-től nyugdíjaztatásáig (1972) az Irodalomtudományi Intézet főmunkatársa volt. Sokoldalú munkásságából különösen jelentősek Petőfi-kutatásai. Petőfi Sándor életrajzához alapvető vezérfonal Petőfi életútja c. dokumentumkötete (1972); 1979-ben Akadémiai Díjjal tüntették ki. Szótárszerkesztői és szemantikusi gyakorlata során nyert tapasztalatait kamatoztatta Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor műveinek kritikai kiadásában, a Magy. Rádió Társalgó c. műsorában elhangzott Közismert versek nyelvi magyarázata c. sorozatának anyagát Értjük vagy félreértjük a költő szavát? c. művében tette közzé (1983). Egy héttel az évek óta húzódó nagydoktori vitája előtt halt meg. L. Hjelmslev dán nyelvész nyelvfilozófiájáról írott műve kéziratban maradt. – F. m. Vörösmarty Mihály. Nagyobb epikai művek (sajtó alá rend. Horváth Károllyal, Bp., 1963); A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése (Bp., 1965); Elbeszélések a magyar irodalomból (antológia, vál., jegyzetekkel, Bp., 1965); A stílus és az irodalmi nyelv néhány kérdése a köznyelvi értelmező szótárakban (Bp., 1966); Költő, mű és környezet (kérdőjelek a Petőfi-irodalomhoz) (Bp., 1973); Petőfi Sándor összes költeményei (sajtó alá rend., Kis Józseffel, Bp., 1973); Petőfi Sándor összes prózai művei és levelezése (sajtó alá rend., utószóval és jegyzetekkel, Bp., 1974); Vörösmarty Mihály válogatott művei (sajtó alá rend., jegyzetekkel, Bp., 1974; Bratislava, 1974); Vörösmarty Mihály összes költeményei (szerk., utószóval, Bp., 1978; Bratislava, 1978); Teremtő idők (tanulmányok, Bp., 1977); Emlékeimből (Bp., 1984. 4. sz.); Vörösmarty Mihály költői művei (sajtó alá rend., a szöveget gondozta, Bp., 1987; Bratislava 1987); Anyám egy napja (életrajz, Kortárs, 1987. 8. sz.); Az Ómagyar Mária-siralom hazai és európai tükörben. Bevezetés és vázlat (Bp., 1988). – Irod. Irodalomtudósaink fóruma. M. A.-sal beszélget Szörényi László (Jelenkor, 1979. 2. sz.); Barta János: Egy tanulmánykötet margójára (Irod. tört. Közl., 1980. 4. sz.); Kiss József A hetvenéves M. A. köszöntése (Irod. tört. Közl., 1982. 5-6. sz.); Soltész Katalin: A hetvenéves M. A. köszöntése (M. Nyelv, 1983. 2. sz.); Kápolnai Iván: Beszélgetés a 75 éves M. A.-sal (Matyóföld, 1988. 3. sz.); Sipos Lajos: Meghalt M. A. (Élet és Irod., 1989. 6. sz.); Szörényi László: M. (Hitel, 1989. 9. sz.); Szörényi László: M. A. (Irod. tört. Közl., 1989. 5-6. sz.); Sipos Lajos: M. A. (Irod. tört. Közl., 1990. 1. sz.).

Márton Gyula

(Nagymon, 1916. dec. 27. – Kolozsvár, 1976. ápr. 4.): romániai magyar nyelvész, egyetemi tanár. Szilágysági földműves szülők gyermeke. 1936-tól a kolozsvári tudományegy. m.–román–esztétika szakos hallgatója, ekkor kezdte szülőfaluja környékének helyneveit és nyelvjárását gyűjteni. 1942-ben doktorált. Gálffy Mózessel végezte Kolozsvár környékén az első m. nyelvföldrajzi gyűjtést az 1940-es évek elején. 1945 után középisk. tanár, majd egy.-i előadótanár a kolozsvári Bolyai Egy.-en; a m. nyelvtudományi tanszék vezetője két évtizedig, dékán, majd rektorhelyettes. Évtizedekig szervezte a romániai m. nyelvjárási, nyelvföldrajzi kutatásokat. Az 1950-es évektől főleg a csángók nyelvének kutatásával foglalkozott. Gyűjtötte az anyagot tanítványaival együtt egy erdélyi m. személynévtár elkészítéséhez. Tagja volt a Magy. Nyelvtudományi Társ.-nak, a nemzetközi Finnugor Társ.-nak, évekig irányította a romániai Filológiai Társ. munkáját. – F. m. A nagymoni népnyelv igetövei és igealakjai (Kolozsvár, 1942); A román nyelvatlasz első három kötetének magyar eredetű anyaga (Kolozsvár, 1942); A román nyelvatlasz munkálatok története és módszere (Kolozsvár, 1943); Ördöngös-füzes helynevei (Kolozsvár, 1944); Huszonöt lap „Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé”-ből (Gálffy Mózessel és Szabó T. Attilával, Kolozsvár, 1944); A zilahi fazekasmesterség (Kolozsvár, 1948); Írjunk, beszéljünk helyesen (Bukarest, 1952); Két tanulmány a keleti magyar nyelvjárások köréből (Bp., 1956); Magyar nyelvjárástan (Kolozsvár, 1959, 1970); A borsavölgyi nyelvjárás igetövei és igealakjai (Bp., 1962); Tájszók Kalotaszegről és környékéről (Gálffy Mózessel, Cluj, 1965); A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai (Bukarest, 1972); A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (Péntek Jánossal, Vöő Istvánnal, Bukarest, 1977). – Irod. Péntek János: M. Gy. (Korunk, 1976. 6. sz.); Imre Samu: M. Gy. (Magy. Nyelvőr, 1976. 3. sz.).

Matijevics Lajos

(Szabadka, 1940. júl. 7. – Újvidék, 1983): nyelvész, egyetemi tanár. 1963-ban szerezte m. nyelv és irodalom szakos tanári oklevelét az újvidéki egy.-en, három évig a kishegyesi általános isk.-ban tanított, majd 1966-tól az újvidéki egy. m. tanszékének tanársegédje lett. 1970-ben Bp.-n védte meg doktori dolgozatát, amelyet két év múlva jugoszláviai akadémiai fokozatúvá egészített ki. Ekkor nevezték ki egy.-i docenssé, s öt év múlva rk. egy.-i tanár lett. 1983-ban ny. r. egy.-i tanár és intézetvezető. Cikkei, tanulmányai 1970-től jelentek meg tudományos folyóiratokban, jugoszláviai heti- és napilapokban. Különösen a névtan, a nyelvjáráskutatás és a csoportnyelvek vizsgálata terén alkotott maradandót. Öngyilkos lett. 1984-ben posztumusz kapta meg a Csüry Bálint-emlékérmet. – F. m. A vajdasági diáknyelv (Újvidék, 1972); Bácstopolya és környéke földrajzi neveinek adattára (Újvidék, 1975, Penavin Olgával és Mirnics Júliával); A jugoszláviai Ferenc-csatorna víznevei (Bp., 1981); Gombosi népballadák (Kovács Ilonával, Újvidék, 1975); A jugoszláviai székely telepek nyelvatlasza (Penavin Olgával, Újvidék, 1978); Vizeknek szarváról. Földrajzi neveink (Újvidék, 1982). – Irod. Hajdú Mihály: „M. L.” (Magy. Nyelv, 1985. 2. sz.).

Mátyás Flórián

(Felsődetrehem, 1818. máj. 3. – Pécs, 1904. ápr. 2): történész, nyelvész, az MTA tagja (l. 1858, r. 1898). Autodidakta módon szerezte meg széles körű nyelvi és történeti ismereteit. Az 1850-es években Pécsett telepedett le és rövid (1859 – 1861) tanári működését leszámítva kizárólag tudományos kutatásainak élt. A finnugor nyelvhasonlítás ellen lépett fel. Középkori forrásszövegek kiadásával, elemzésével foglalkozott. – F. m. A magyar nyelv finnítési törekvések ellenében (Pécs, 1857); Észrevételek finnező véleményre a magyar ősvallásról (Pécs, 1858); Magyar nyelvtörténeti szótárkísérlet (Pest – Pécs, 1868 – 1871); Historiae Hungaricae Fontes Domestici (I – IV., Pécs – Bp., 1881 – 1885). – Irod. Békefi Remig: Emlékbeszéd M. F. r. tag fölött (MTA Emlékbeszédek, 13. Bp., 1906); Tóth István: A pécsi Diogenes. Emlékezés M. F.-ra (Dunántúli Napló, 1963. jún. 21.).

Mayer Imre

(Kolozsvár, 1884. nov. 4. – Pozsony, 1961. okt. 11.): tanár, nyelvész. Egy.-i tanulmányait Kolozsvárt végezte, latin-magyar-német szakos tanárként egy évet töltött a berlini és a lipcsei egy.-en. 1913 – 1945 közt a pozsonyi Kereskedelmi Ak. tanára, 1950-től a pozsonyi Pedagógiai Főisk. tanára, 1960-tól haláláig a pozsonyi Komenský-egy. megbízott előadója. Tevékenyen részt vett a szlovákiai m. szellemi életben, számos cikket, tanulmányt írt, évkönyveket szerk. A pozsonyi m. értelmiség egyik szervezője, lektorálással is foglalkozott. Szótárakat, tankönyveket szerkesztett, ismertetéseket írt. – F. m. Édes anyanyelvünk (Pozsony, 1941); Szlovákia neves magyar szülöttei (I – III., Pozsony 1942).

Melich János

(Szarvas, 1872. szept. 16. – Bp., 1963. nov. 20.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1902, r. 1920, ig. 1933 – 1949), a nyelvészeti tudományok doktora (1952). Egy.-i tanulmányait Kolozsvárott és Bécsben végezte, 1895-ben a bp.-i egy.-en bölcsészdoktori oklevelet szerzett, 1901-ben egy.-i magántanári képesítést nyert. 1911-től a bp.-i egy. szláv filológiai tanszékén ny. rk., 1921-től 1941-ig ny. r. tanár, 1943-tól 1947-ig az MTA főkönyvtárnoka. Tudományos munkásságának három fő területe volt. Feldolgozta a régi m. szótárirodalom történetét és több ilyen irányú emléket kiadott. Foglalkozott a m. helyesírás régibb korszakával. Legjelentősebb etimológiai munkássága. Számos helynév, személynév és jövevényszó eredetének megfejtésével egyrészt a m. településtörténeti filológia alapjait rakta le, másrészt előkészítette a m. etimológiai szótár kiadását, melyet Gombocz Zoltánnal együtt kezdett kidolgozni. – F. m. Deutsche Ortsnamen und Lehnwörter des ungarischen Sprachschatzes (Victor Lumtzerrel, Innsbruck, 1900); Szláv jövevényszavaink (Bp., 1903, az MTA nagyjutalmát kapta érte); A magyar szótárirodalom (Bp., 1907); A honfoglaláskori Magyarország (Bp., 1925, az MTA nagyjutalmát kapta érte); Magyar Etymológiai Szótár (I – XVI. füz. A – G betű, Gombocz Zoltánnal, Bp., 1914 – 1944. mindketten az MTA nagyjutalmát kapták érte 1921-ben). – Irod. Gergely Pál: M. J. (1872 – 1963) (Magy. Könyvszle, 1964. 2. sz.); Lovas Rózsa: M. J. 1872 – 1963 (Nyelvtud. Közl. 1964. 1. sz.); Kniezsa István: M. J. (Magy. Nyelv, 1964. 1. sz.); Berrár Jolán: Johann M. (Acta linguistica Hung. 1965. 1 – 2. sz.)

Mészöly Gedeon

(Tabajd, 1880. jún. 10. – Bp., 1960. máj. 29.): nyelvész, műfordító, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1921 – 49), a nyelvészeti tudományok doktora (1952). Egy.-i tanulmányait Kolozsvárt és Bp.-en végezte. Tanári oklevelének megszerzése után 1903-tól 1914-ig Kunszentmiklóson tanított. 1914-től az MTA kézirattárának őre, 1922-től a szegedi egy.-en az urál-altaji nyelvészet ny. r. tanára. Főleg a régi m. nyelv és irodalom kérdéseinek vizsgálatával foglalkozott. Jelentősek a m. kódexek nyelvére, a régi m. nyelvemlékekre vonatkozó stíluskritikai vizsgálatai és műfordításai is. Számos cikke és tanulmánya jelent meg a nyelvészeti szakfolyóiratokban, különösen az igeragozás, a birtokos személyragozás, a névragozás, a névmások és a határozószók történetének kérdéseiről. 1941-től 1944-ig szerk. a Nép és Nyelv c. folyóiratot. Lefordította m.-ra Puskin Anyegin c. verses regényét (Bp., 1945), Racine Phaedráját (Szeged, 1949). Több latin művet fordított és fordításelméleti tanulmányokat készített. Az Odisszeát a m. históriás énekek nyelvén és versformájában ültette át Ulisszes, azaz Homérosz Odisszeája magyarul címmel (Bp., 1959). Sajtó alá rendezte Gvadányi József Pöstyéni förödését (1921), Katona József Bánk bánját (1920), Madách Imre Az ember tragédiáját (1922), stilisztikailag átdolgozta Zrínyi Szigeti veszedelmét. – F. m. Tinódi Sebestyén (Nagykőrös, 1906); Az -ít képzőnek két rosszul olvasott alakjáról (Kunszentmiklós, 1910); A Döbrentei-kódex evangéliumai és a Müncheni kódex (Magyar Nyelv, 1913); A Döbrentei-kódex és az Apor-kódex második része (Irod. tört. Közl. 1915); Legrégibb bibliafordítóinkról (Magy. Nyelv, 1917); A Halotti Beszéd hangtörténeti és alaktani sajátosságai (Szeged, 1926); Földiekkel játszó… (regényes életrajz Csokonairól, Bp., 1935); Az Ómagyar Mária-siralom nyelvtörténeti és stílustörténeti magyarázata (Bp., 1944); Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal (Bp., 1956). – Irod. Bárczi Géza: M. G. (Magy. Nyelvőr, 1955); Péter László: M. G. munkássága (Szeged, 1955); Balázs János: In memoriam G. M. (Szeged, 1961); Nyíri Antal: M. G. (Szeged, 1961).

Mikesy Sándor

(Bp., 1917. okt. 1. – Bp., 1975. jan. 8.): nyelvész. A bp.-i egy.-en szerzett m.–német szakos tanári oklevelet (1940) és doktori diplomát (1941). 1943-tól a bp.-i tudományegy., utóbb Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Magy. Nyelvtudományi Intézetében tanársegéd; 1950-ben Tito melletti állásfoglalása miatt elbocsátották és a következő évben kitelepítették Bihar m.-be. 1953-ban visszatérhetett Bp.-re, s az MTA Nyelvtudományi Intézetében külső munkatárs, 1955-től adminisztrátor. 1957-től az ELTE magy. nyelvtörténeti és nyelvjárástani tanszékén könyvtáros, majd 1973-tól tudományos munkatárs. Haláláig a Magyar Nyelv technikai szerk.-je volt. Szűkebb szakterülete a névkutatás, eleinte inkább a helyneveké, később a személyneveké és főleg a keresztneveké. Kb. 300 kisebb-nagyobb cikket írt a Magyar Nyelvbe, Magyar Nyelvőrbe, a svájci Onomába. Utóbbi folyóiratban tette közzé 1953-tól a Bibliographia Onomastica Hungaricát. Elsősorban az etimológiai problémák érdekelték, de ezt mindig kiegészítette a környezetre, a művelődés- és családtörténetre vonatkozó adatokkal. A veszprémmegyei lexikonban a ma élő családneveket dolgozta fel. – F. m. Szabolcs vármegye középkori víznevei (Bp., 1940). – Irod. Pusztai Ferenc: M. S. (Magy. Nyelv, 1975. 1. sz.); Benkő Loránd: M. S. (Magy. Nyelvőr, 1975. 1. sz.).

Miklós (m. sz.):

püspök Győrött (1052 – 1064); I. András király jegyzője, a Tihanyi alapítólevél fogalmazója (1055), lehet hogy ő volt az első m. krónikaíró is, ő foglalta először írásba a magyarok eredetének, honfoglalásának, kalandozásainak és az első kir. uralkodásának történetét egy olyan szövegben, amely elveszett, és amelynek egykori létére a későbbi krónikákból tudunk visszakövetkeztetni. – Irod. Horváth János: M. püspök és a tihanyi alapítólevél (Magyar Nyelv, 1955).

Molnár József

(Kőszeg, 1927. jún. 5. – Bp., 1987. máj. 9.): nyelvész. 1950-ben szerzett magyar-német szakos tanári diplomát a bp.-i tudományegy.-en. 1950-1951-ig az Országos Könyvtári Központban dolgozott tudományos munkatársként. 1951-1954-ig aspiráns volt. 1955-ben az Egyetemi Könyvtárba került, majd egy év múlva az ELTE (Eötvös Loránd Tudományegy.) Magyar Nyelvi tanszékén lett adjunktus, 1964-ben docens, később egyetemi tanár. Fonetikával, könyvtörténeti témákkal foglalkozott. Számos tanulmánya jelent meg e tárgykörben különböző folyóiratokban. Számos művet szerkesztett és rendezett sajtó alá. – F. m. A könyvnyomtatás hatása a magyar irodalmi nyelv kialakulására (Bp., 1963); A magyar hangtan válogatott bibliográfiája (Bolla Kálmánnal, Bp., 1977.).– Irod. Fábián Pál: M. J. (1927-1987) (Magyar Nyelv, 1988. 2. sz.).

Moór Elemér

(Hárspatak, 1891. dec. 1. – Szeged, 1974. ápr. 22.): művelődéstörténész, nyelvész, a nyelvtudományok doktora (1957). 1910-től m.–német szakos a bp.-i tudományegy.-en, ahol 1914-ben doktorált. Volt-e magyar hunmonda c. (Bp., 1923) dolgozatával elnyerte a berlini Collegium Hungaricum ösztöndíját. 1925-től a berlini egy. magyar lektora. Ez idő tájt kezdett szlavisztikával foglalkozni. Hazatérése után (1929) a szegedi polgári isk. tanárképző főisk. német tanszékének tanára 1944-ig. Irodalomtörténésznek indult, majd névtudománnyal és településtörténettel is foglalkozott, elsősorban a történelmi néprajz és művelődéstörténet művelője volt. A m. őstörténet kérdéseiről vitatható nézeteket vallott. – F. m. A Toldi monda és német kapcsolatai (Budapest, 1914); Zur Siedlungsgeschichte der deutsch–ungarischen Sprachgrenze (Ungarische Jahrbücher, 1929); Bolgártörökök és szlávok és a Melich-féle helynévkutatás (Szeged, 1930); A magyar nép eredete (Szeged, 1933); Die Anfänge der höfischen Kultur in Ungarn (Ungarische Jahrbücher, 1937); A magyar nyelv régi török és mongol jövevényszavai nyelvtörténeti és őstörténeti szempontból (Szeged, 1939); A magyar őstörténet fő problémái (Szeged, 1943); A honfoglaló magyarság megtelepülése és a székelyek eredete (Szeged, 1944); Die Ausbildung des ungarischen Volkes im Lichte der Laut- und Wortgeschichte (Bp., 1956); A nyelvtudomány, mint az ős- és néptörténet forrástudománya (Bp., 1963). – Irod. Mikesy Sándor: M. E. 1891–1974 (Bp., 1974).

Munkácsi Bernát, 1881-ig Munk

(Nagyvárad, 1860. márc. 12. – Bp., 1937. szept. 21.): nyelvész és etnológus, az MTA tagja (l. 1890, r. 1910). Egy.-i tanulmányainak végeztével tanári oklevelet szerzett. 1880-ban bejárta a csángó falvakat, hogy tanulmányozza nyelvüket és szokásaikat. 1885-ben az MTA támogatásával külföldi tanulmányutat tett a votjákok (udmurtok) között a Káma folyó vidékén és a szimbirszki csuvasoknál. 1888 – 89 között a vogulok (manysik) között járt Ny-Szibériában. 1890-ben a pesti izr. hitközség tanfelügyelőiévé nevezték ki. Hosszú időn át szerk.-je az Ethnographia c: folyóiratnak. 8 indította meg 1900-ban Kunos Ignáccal a Keleti Szemle c. folyóiratot. 1904-ben megszervezte a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társ. Magyar Bizottságát. Az I. világháború idején (1915 – 18) fogolytáborokban votják (udmurt) és oszét foglyok között nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött. 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt az összehasonlító nyelvészet egy.-i tanára. Sikerült megfejtenie Reguly Antal hagyatékában maradt vogul (manysi) szövegeket. Számos nyelvészeti, néprajzi tanulmánya jelent meg. – F. m. A moldvai csángók nyelvjárása (Bp., 1881); Votják népköltészeti hagyományok (Bp., 1887); Csuvas nyelvészeti jegyzetek (Egyet. Phil. Közl. 1887 – 1890); Újabb adalékok a magyar nyelv törők elemeihez (Bp., 1887); Nyelvészeti tanulmányok a vogulok földjén (Bpesti Szle, 1889); A magyar népies halászat műnyelve (Ethnographia, 1893); A votják nyelv szótára (1 – 4. füz. Bp., 1892 – 96); A finn-magyar d-l és d-z hangmegfelelésről (Bp., 1897); Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben (Bp., 1901); Adalékok a magyar nyelv régi török és mongol elemeihez (Bp., 1902); Vogul névköltési gyűjtemény (I – VI., Bp., 1914. E munkájáért az MTA nagyjutalmát kapta. Hagyatékából Kálmán Béla újabb 2 kötetet rendezett sajtó alá, Bp., 1953, 1963). – Irod. Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk (Bp., 1937); Munkácsi Noémi: Egy nagy magyar nyelvész (M. B. élete, 1943); Kálmán Béla: M. B. (Az MTA Nyelv- és Irod. tud. Oszt. Közl. XVI., 1960.)

Nagy Ferenc

(Hosszúpereszteg, 1941. okt. 6. – Szigetszentmiklós, 1984. aug. 12.): nyelvész, a nyelvtudomány kandidátusa (1977). Tanulmányait 1961-66-ban végezte a bp.-i tudományegy. m., 1964-66-ban alkalmazott és matematikai nyelvészet szakán, 1961-64-ben latin szakon tanult. 1966-ban m. szakos középiskolai tanár, 1968-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett a bp.-i tudományegy.-en, 1966-68-ban gyakornoki ösztöndíjas az MTA Nyelvtudományi Intézetében. 1969-72-ben a Nyelvtudományi Intézet segédmunkatársa, majd tudományos munkatársa, 1972-től a bp.-i tudományegy. magyar nyelvi tanszékének adjunktusa, majd docense. 1972-től a Belügyminisztérium Bűnügyi Technikai Intézetének segítségével nyelvészszakértői tevékenységet folytatott. 1970-74-ben kvantitatív nyelvészeti előadásokat és gyakorlatokat tartott a bp.-i tudományegy.-en. Kriminalisztikai nyelvészeti munkája során az alkalmazott nyelvészeti szövegvizsgálat módszertanát, a nőies és férfias stílussajátosságokat s egyes műfajok nyelvi-tartalmi tulajdonságait vizsgálta. Magyar nyelvészeti kutatásaiban kezdetben a melléknévképzők gyakoriságával, a magyar képzők szemantikai és transzformációs tipizálásával, a magyar nyelvi humor grammatikai és nyelvstatisztikai kérdéseivel foglalkozott. – F. m. A nyelvi humor főbb típusai (Bp., 1968); Kriminalisztikai szövegnyelvészet (Bp., 1980). – Irod. Fábián Pál: N. F. (Magy. Nyelv, 1985. 2. sz.).

Nagy J. Béla

(Gyöngyöshalász, 1884. márc. 16. – Veszprém, 1967. szept. 26.): tanár, nyelvész, az MTA tagja (l. 1936-1949). M.–francia szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Először középisk. tanárként működött Körmöcbányán, Székesfehérváron és a bp.-i V. kerületi főreálisk.-ban, majd a bp.-i áll. középisk.-i tanárképző int.-ben kapott beosztást, ahol előadásokat is tartott, m. stílusgyakorlatokat vezetett. Tagja volt a Bp.-i Állami Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságnak. 1942. júl. 1-én nyugalomba vonult, és haláláig Veszprémben élt. Pedagógiai szakírói munkásságot is folytatott. 1919-től 1939-ig szerk. a Magyar Paedagogiát. Társszerk.-je volt a Magyarosan c. folyóiratnak 1932–1934 között. M. nyelvtankönyvet írt a gimn.-ok valamennyi osztálya számára. Tolnai Vilmos halála után gondozta A magyar helyesírás szabályai c. ak.-i kiadványt. A negyvenes évek elején az MTA megbízásából elkészítette a m. nyelv helyesírási szótárát (a kézirat a háború alatt elpusztult), és sokat dolgozott az ak.-i nagyszótárnak is. Elsősorban a nyelvművelői elvek tisztázása, valamint a nyelvművelő babonák elleni küzdelem terén fejtette ki tevékenységét, de írt nyelvművelésünk munkásairól és számos kiejtési, helyesírási és nyelvtani kérdésről is. Munkásságát a Magy. Nyelvtudományi Társ. 1929. évi Szily-díjjal jutalmazta. – F. m. Egy emberöltő nyelvünk védelmében (válogatott tanulmányok és cikkek, szerk. Ferenczy Géza, Bp., 1968). – Irod. Tompa József: N. J. B. hetvenéves (Magy. Nyelv, 1954); Kovalovszky Miklós: N. J. B. emlékének (1884–1967) (Magy. Nyelv, 1968); Ferenczy Géza: N. J. B. és nyelvművelő munkássága (Bp., 1968).

Nagy János

(Szombathely, 1809. márc. 30. – Szombathely, 1885. máj. 20.): nyelvész, hittudományi író, az MTA tagja (l. 1833, r. 1838, t. 1876). 1829-től Pesten folytatta teológiai tanulmányait, ahol főleg a keleti nyelveket tanulta s olyan fokon ismerte, hogy arab verseket írt. Keleti nyelvekkel (arám, héber, arab) kísérelte meg párhuzamba állítani a m. nyelvet. 1835-ben teológiai doktor lett. A szombathelyi szemináriumban köz- és magánjogot tanított 1849-ig, a líceumban pedig 1839 – 71-ben a keleti nyelveket és a Bibliát. 1848-ig állandóan részt vett az MTA nyelvtudományi munkájában. Együtt dolgozott Vörösmartyval és Czuczorral a m. nyelv rendszerének összeállításán. A szabadságharc után minden tudományos munkásságtól visszavonult. – A m. Grammatica linguae Hungaricae (Pest 1832); A magyar nyelv vizsgálata (Buda, 1834); Tiszta magyar gyökök (Buda, 1839); Hierolexikon polymathicum latino-hungaricum (Szombathely, 1845). – Irod. N. J. (MTA Almanach, 1886.).

Nagy Kálmán

(Kolozsvár, 1939. máj. 5. – Kolozsvár, 1971. okt. 9.): nyelvész, műfordító. Kolozsvárt a Babes–Bolyai Tudományegy.-en szerzett m. nyelv- és irodalomtanári diplomát (1960). 1971-ig Nagybányán általános isk. tanár volt, majd 1971. febr.-tól haláláig az Utunk c. irodalmi hetilap szerk.-je. Nyelvészeti és műfordítói munkásságának kiemelkedő eredménye a finn Kalevala új magyar forditása. Lefordította Martti Larni: A szép disznópásztorlány c. művét (Bukarest, 1968). – F. m. Kalevala földjén. Részletek a Kalevalából (Bukarest, 1969); Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire (Bukarest, 1970); Kalevala (műfordítás, Bukarest, 1972); Kalevala (Bp., 1975). – Irod. Varga Domokos: Köznyelvű Kalevala (Kortárs, 1973. 9. sz.); Domokos Péter: Az új magyar Kalevaláról (Nagyvilág, 1973. 7. sz.); Z. Z.: N. K. (Irod. tört., 1974. 1. sz.); Nyirkos István: Lönnrot és a magyar Kalevala (Alföld, 1974. 9. sz.); Ruffy Péter: N. K. (Világaim, Bp., 1979).

O. Nagy Gábor, Otrokocsi Nagy

(Debrecen, 1915. jún. 6. – Bp., 1973. máj. 4.): nyelvész, tanár, a nyelvtudományok kandidátusa (1966). A debreceni egy. m.–német szakán 1937-ben doktorált, középisk.-i tanári oklevelet szerzett (1938). 1939-ben kinevezték a debreceni egy. m. irodalomtörténeti intézetébe fizetés nélküli tanársegédnek. 1940 tavaszától másfél évig Hódmezővásárhelyen, majd a Debreceni Ref. Kollégium Gimn.-ában tanított. 1952. ápr.-tól haláláig az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, ill. osztályvezetője volt. 1968-ban három hónapig előadásokat tartott a göttingai egy.-en. Az 1940-es évek végéig irodalmi olvasókönyveket szerk., később lexikológiával és lexikográfiával foglalkozott. Főleg frazeológiai kutatásaival, szólásmagyarázataival, szótörténeti tárgyú cikkeivel, ill. a szótárírás és a jelentéstan, ezen belül a szinonimika elméleti kérdéseit taglaló tanulmányaival szerzett érdemeket. Autóbaleset áldozata lett. – F. m. A magyar irodalmi gótika problematikájához (Debrecen, 1939); Hozzászólás Országh László A magyar szókészlet szótári feldolgozásának kérdései c. előadásához (MTA I. Oszt. Közl., 1954); A jövevényszólások kérdéséhez (Magy. Nyelvőr, 1955); A szinonimák világa (Magyar nyelvhelyesség, szerk. Deme László és Köves Béla, Bp., 1957); Mi fán terem? (Bp., 1957); Egy új magyar szólás- és közmondásgyűjteményről (Magy. Nyelvőr, 1964); Részletek egy szólásmagyarázó szótárból (Magy. Nyelvőr, 1965); Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); A lexikográfia viszonya a lexikológiához (Magy. Nyelv, 1969); A magyar nyelv értelmező szótára (I–VII., Bp., 1959–1962, egyik szerk.-je); Magyar szinonimaszótár (Bp., 1978; posztumusz mű, Ruzsiczky Éva fejezte be). – Irod. Tamás Lajos–Szathmári István: Búcsú O. N. G.-tól (Magy. Nyelv, 1973); Kovalovszky Miklós–Lőrincze Lajos: O. N. G. 1915–1973 (Magy. Nyelvőr, 1973); Martinkó András: O. N. G. (Irod. tört. Közl., 1973).

Orbán Gábor

(Kőszeg, 1883. jan. 1. – Pozsony, 1958. jan. 28.): nyelvész, tanár. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, ahol bölcsészdoktorátust szerzett. Finnugor összehasonlitó nyelvtudományi tanulmányokat folytatott Helsinkiben. 1906-ban Privigyén, 1907-től kezdve haláláig Pozsonyban tanított, 1951-től a pozsonyi Pedagógiai Főisk.-n, majd a pozsonyi Komenský Egy.-en m. nyelvészetet adott elő. 1930-ban megválasztották az akkor létesült Csehszlovákiai Magy. Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társ. elnökévé. Számos közép- és főisk. tankönyvet írt. Magyarra fordította Comenius Gentis felicitas c. művét (Pozsony, 1934). – F. m. A finnugor nyelvek számnevei (Pozsony, 1932); Új szlovák-magyar szótár (I – II., Pozsony, 1933); A magyar nyelv (Prága, 1935); A magyar szókincs (Pozsony, 1953); Finn nyelvtan és olvasókönyv (Pozsony, 1954) A helyes magyarság irányelvei (Pozsony, 1956); Bevezetés a nyelvtudományba (Pozsony, 1956).

Országh László

(Szombathely, 1907. okt. 25. – Bp., 1984. jan. 27.): filológus, egyetemi tanár, szótáríró, a nyelvtudományok kandidátusa (1957), az irodalomtudományok doktora (1974). Egy.-i tanulmányait mint az Eötvös Kollégium növendéke Bp.-en kezdte, majd ösztöndíjjal az USA-ban (Rollins College) fejezte be. 1932-től Bp.-en volt gimn.-i tanár. 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1937-től az Eötvös Kollégium tanára, 1942-től egy.-i magántanár a bp.-i bölcsészkaron (angol irodalomtörténet), majd 1947-től 1950-ig és 1957-től 1969-ig az angol nyelv és irodalom tanszékvezető tanára a debreceni Kossuth Lajos Tudományegy.-en (KLTE). Főszerk.-je volt a hétkötetes Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1950-1962), s közzétett különféle terjedelmű angol-m. és m.-angol szótárakat is, melyek egymilliót meghaladó példányszámban jelentek meg. 1963-ban megindította a KLTE angol tanszékének évkönyvsorozatát, a hazai anglisztika egyik legfontosabb fórumát Angol Filológiai Tanulmányok (Hungarian Studies in English) címen. USA-beli tanulmányútjai révén jelentős mértékben járult hozzá az amerikanisztika mo.-i fejlesztéséhez is. Fő kutatási területe az angol és amerikai irodalom története volt, s foglalkozott az angol és m. művelődési kapcsolatok alakulásának egyes korszakaival is. A londoni Institute of Linguists 1970-ben szaktudománya művelésében elért eredményeiért jubiláris aranyérmével tisztelte meg, az angol kormányzat pedig hetvenedik születésnapján, 1977-ben az angol nyelv és kultúra terjesztésében vállalt szerepéért a brit birodalmi lovagrend t. parancsnokává (C. B. E.) nevezte ki. – F. m. Az angol regény eredete (Bp., 1941); Shakespeare (Bp., 1944); Az amerikai irodalom története (Bp., 1967); Bevezetés az amerikanisztikába (Bp., 1972); Angol eredetű elemek a magyar szókészletben (Bp., 1977). – Publikációinak könyvészete az Angol Filológiai Tanulmányok 1977/XI. kötetében található. – Irod. Kéry László: O. L. köszöntése (Nagyvilág, 1977. 10. sz.); Bakos Ferenc: O. L. (Magyar Nyelvőr, 1984. 2. sz.); Balázs János: O. L., a nyelvész; Egri Péter: O. L. irodalomtörténeti munkásságáról; Abádi Nagy Zoltán: Búcsú O. L.-tól (Filológiai Közlöny, 1984. 3-4. sz.); Pálffy István: O. L. emlékezete (Alföld, 1984. 5. sz.); Kontra Miklós: O. L. (Nyelvtud. Közl., 1985. 1. sz.); Balázs János: O. L. emlékezete (Magyar Nyelv, 1985. 2. sz.); Ruttkay Kálmán: To the memory of O. L. (Hung. Stud., 1985. 2. sz.); Simon Myron: Remembering O. L. (New Hung. Qu., 1987.).

Országh László

(Szombathely, 1907. okt. 25. – Bp., 1984. jan. 27.): filológus, egyetemi tanár, szótáríró, a nyelvtudományok kandidátusa (1957), az irodalomtudományok doktora (1974). Egy.-i tanulmányait mint az Eötvös Kollégium növendéke Bp.-en kezdte, majd ösztöndíjjal az USA-ban (Rollins College) fejezte be. 1932-től Bp.-en volt gimn.-i tanár. 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1937-től az Eötvös Kollégium tanára, 1942-től egy.-i magántanár a bp.-i bölcsészkaron (angol irodalomtörténet), majd 1947-től 1950-ig és 1957-től 1969-ig az angol nyelv és irodalom tanszékvezető tanára a debreceni Kossuth Lajos Tudományegy.-en (KLTE). Főszerk.-je volt a hétkötetes Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1950-1962), s közzétett különféle terjedelmű angol-m. és m.-angol szótárakat is, melyek egymilliót meghaladó példányszámban jelentek meg. 1963-ban megindította a KLTE angol tanszékének évkönyvsorozatát, a hazai anglisztika egyik legfontosabb fórumát Angol Filológiai Tanulmányok (Hungarian Studies in English) címen. USA-beli tanulmányútjai révén jelentős mértékben járult hozzá az amerikanisztika mo.-i fejlesztéséhez is. Fő kutatási területe az angol és amerikai irodalom története volt, s foglalkozott az angol és m. művelődési kapcsolatok alakulásának egyes korszakaival is. A londoni Institute of Linguists 1970-ben szaktudománya művelésében elért eredményeiért jubiláris aranyérmével tisztelte meg, az angol kormányzat pedig hetvenedik születésnapján, 1977-ben az angol nyelv és kultúra terjesztésében vállalt szerepéért a brit birodalmi lovagrend t. parancsnokává (C. B. E.) nevezte ki. – F. m. Az angol regény eredete (Bp., 1941); Shakespeare (Bp., 1944); Az amerikai irodalom története (Bp., 1967); Bevezetés az amerikanisztikába (Bp., 1972); Angol eredetű elemek a magyar szókészletben (Bp., 1977). – Publikációinak könyvészete az Angol Filológiai Tanulmányok 1977/XI. kötetében található. – Irod. Kéry László: O. L. köszöntése (Nagyvilág, 1977. 10. sz.); Bakos Ferenc: O. L. (Magyar Nyelvőr, 1984. 2. sz.); Balázs János: O. L., a nyelvész; Egri Péter: O. L. irodalomtörténeti munkásságáról; Abádi Nagy Zoltán: Búcsú O. L.-tól (Filológiai Közlöny, 1984. 3-4. sz.); Pálffy István: O. L. emlékezete (Alföld, 1984. 5. sz.); Kontra Miklós: O. L. (Nyelvtud. Közl., 1985. 1. sz.); Balázs János: O. L. emlékezete (Magyar Nyelv, 1985. 2. sz.); Ruttkay Kálmán: To the memory of O. L. (Hung. Stud., 1985. 2. sz.); Simon Myron: Remembering O. L. (New Hung. Qu., 1987.).

P. Balázs János

(Pozsony, 1910. nov. 14. – Bp., 1990. jan. 1.): nyelvész, kodikológus. Gyermekkorát nagyrészt a felvidéki Vízkeleten töltötte. Gimn.-i tanulmányait, majd az egy.-et Pozsonyban végezte, m.-latin szakos tanári diplomát szerzett. Utána Érsekújváron tanított. 1947-ben a „lakosság-csere” keretében el kellett hagynia Szlovákiát. Rövid ideig Esztergomban, majd Rákosligeten volt tanár. 1953-ban került az MTA Nyelvtudományi Intézetbe, a Nagyszótár Osztályhoz. Később a Magyar Értelmező Kéziszótár munkatársa volt. Szótörténeti, nyelvtudományi kérdésekkel, a m. kódexszövegek forrásaival foglalkozott folyóiratokban (Magyar Nyelv, Magyar Nyelvőr, Élet és Tudomány) megjelent tanulmányaiban, cikkeiben. Fő kutatási területe a Jókai-kódex latin eredetijének vizsgálata volt. A Codices Hungarici sorozat VIII. számában megjelent Jókai-kódex latin szövegeinek felfedezése az ő nevéhez fűződik. Didaktikailag értékes összefoglaló tanulmánya: Magyar kódexszövegek latin forrásai (Magy. Nyelv, 1986. 4. sz., 1988. 1. sz.).– Irod. Büky Béla: P. B. J. (Magy. Nyelvőr, 1990. 1-2 sz.).

Pais Dezső

(Zalaegerszeg, 1886. márc. 20. – Bp., 1973. ápr. 6.): nyelvész, egyetemi tanár az MTA tagja (l. 1930, r. 1941), Kossuth-díjas (1951). A bp.-i tudományegy.-en Eötvös-kollégistaként magyar–latin–görög szakos tanári oklevelet szerzett. Szakvizsgája után nevelő a Barkóczy családnál, s nyelvészeti kutatásokat folytatott a zalaegerszegi levéltárban. Sopronban, Cegléden, majd 1919-től Bp.-en középisk. tanár. 1924-től adott elő a bp.-i egy.-en. 1933–37-ben az Eötvös Kollégium tanára, 1937-től 1959-ig a bp.-i egy.-en a magyar nyelvtudományi tanszék vezető professzora, egyúttal elnöke az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának (1943-49). A Magyar Nyelv c. folyóiratnak 1928-tól társszerk.-je, 1943-tól egyedül szerk., 1953-tól Benkő Lóránddal. Szerk. a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai c. sorozatot és a Nyelvünk a reformkorban c. tanulmánykötetet. Sok éven át elnöke volt a Helyesírási Bizottságnak és az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Tagja volt sok olyan akadémiai, egy.-i és min. bizottságnak, melyek kapcsolatban voltak a nyelvvel. A nyelvtudomány egyik vezetője s a nyelvészek asztaltársaságának; a Kruzsoknak is éltetője volt. – Tudományos munkássága irodalomtörrténeti tanulmányokkal kezdődött. Első publikációi közé tartozott Janus Pannoniusról szóló tanulmánya (Egyet. Phil. Közl., 1910), majd Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet c. műve (Bp., 1911). Kimagasló értékű irodalomtörténeti írása az Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-emlékkönyv, Bp., 1953). ~ indította el a magyar irodalmi nyelv történetének kutatását A magyar irodalmi nyelv (Bp., 1954) és a hagyatékából Kázmér Miklós által sajtó alá rendezett A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Bp., 1975) c. művekkel. A nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben mégis a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. Számos új utat nyitott a kutatás számára. A magyar történeti személynévkutatás elméletét ő rendszerezte, elsőnek teremtve meg a középkori személynévadás jelentéstanát. Új műfajt teremtett a teljes szócsaládok vizsgálatával. Munkásságának egy másik területe a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprémvölgyi apácák alapítólevele, Halotti Beszéd stb.). Jakubovich Emillel együtt kiadta az Ómagyar olvasókönyvet (Pécs, 1929). Anonymus krónikáját lefordította m.-ra (Magyar Anonymus, Bp., 1926). Foglalkozott a mondattanelmélettel és a hangtörténet kutatásának módszertanával: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (Bp., 1950). Ezernél több szakközlemény mellett számos tudomány- népszerűsítő cikket írt. Helynévmagyarázatok és etimológiák százai őrzik nevét. Nemcsak elődei szellemi hagyományait adta át, mint tudós és tanár egyaránt iskolát is teremtett. – F. m. A veszprémvölgyi apácák görög alapítólevele mint nyelvemlék (Bp., 1939); A Halotti Beszéd olvasása és értelmezése (Bp., 1942); Magyar szóalaktan 1. Szóösszetétel (Bp., 1949); A jelentéstan vázlata Gombocz Zoltán késői módszertani előadásaiból (Bp., 1951); Kérdések és szempontok szóösszetételek vizsgálatához (Magy. Nyelv, 1951); Egy szószervezet szétágazásai a magyarban és más finnugor nyelvekben (Bp., 1962, németül is); Régi személyneveink jelentéstana (Bp., 1966); Életem, emlékeim, találkozásaim (vál., szerk. Dorogi Zsigmond, Bp., 1973). – Irod. Emlékkönyv P. D. hetvenedik születésnapjára. Nyelvészeti tanulmányok. Írták tisztelői, barátai és tanítványai (szerk. Bárczi Géza, Benkő Lóránd, Bp., 1956.; P. D. irodalmi munkásságának bibliográfiája 1955-ig, Mikesy Sándor összeállításában); Mikesy Sándor: P. D. tudományos munkássága (Magy. Nyelv, 1973. 2. sz.); Bárczi Géza: P. D. búcsúztatása (Magy. Nyelv, 1973. 2. sz.); Benkő Lóránd: P. D. (Magy. Tud., 1973. 7–8. sz.); Búcsú P. D. akadémikustól (MTA Nyelv- és Irod. tud. Oszt. Közl., 1973. 2–4. sz.); Kálmán Béla: P. D. (Nyelvtud. Közl., 1973); Komlovszki Tibor: P. D. (Irod. tört. Közl., 1973. 4. sz.); Keresztury Dezső: Tosu tanár úr (Élet és Irod., 1973. 15. sz.).

Pálinkás László

(Bp., 1910. jún. 10. – Firenze, 1974. júl. 15.): nyelvész, irodalomtörténész, műfordító. 1937-ben a bp.-i Pázmány Péter Tudományegy.-en doktorált művészettörténetből, archeológiából és olasz irodalomból. 1942-43-ban nyelvi lektor volt a firenzei egy.-en, majd 1947-től m. nyelvet, irodalmat és finnugor filológiát tanított. 1952-55 között a Corvina szerk.-je volt. 1952-ben megalapította a Korvin Mátyás Társaságot. Írásait az Új Látóhatár, Katolikus Szemle, Nemzetőr, Olasz Szemle, Radiocorriere TV, Rinascimento közölte. Fordította Radnóti M. és Sillanpää műveit. – M. Esztergom 18. századi művészeti emlékei (Bp., 1937); Marco Casagrande. Adatok a 19. századi olasz-magyar művészeti kapcsolatok történetéhez (Bp., 1942); A renaissance Magyarországon (Bp., 1942); Bibliografia italiana della lingua e letteratura ungheresi (Róma, 1943); Il contributio dell'umanismo nella formazione della vita spirituale ungherese (Firenze, 1950); Gyorsan és könnyen olaszul (tankönyv, Zoltán Alberttel, Firenze, 1957); Considerazioni sulla suffissazione nominale ungherese (Firenze, 1970); Avviamento allo studio della lingua e letteratura ungherese – Bibliografia italiana. Cusadi-(Napoli, 1970, Firenze, 1970).– Irod. Tóth László: P. L. (Nemzetőr, 1974/75).

Palló Margit, K.

(Bojtorjános, 1897. jan. 24. – Bp., 1984. szept. 3.): nyelvész, turkológus, Katona Lajos turkológus felesége. A kolozsvári tudományegy.-en Gombocz Zoltán ural-altaji összehasonlító nyelvészeti stúdiumai keltették fel érdeklődését a turkológia kérdései iránt. Bölcsészdoktori diplomát 1920-ban szerzett. Két évig tanított a székesfehérvári gimn.-ban, majd 1922-23-ban a berlini Humboldt egy.-en W. Bangnál folytatta turkológiai tanulmányait. Kutatásainak középpontjában a m. nyelv korai török jövevényszavai állottak. Családi körülményei hosszú ideig akadályozták, hogy tudományos tevékenységet folytasson, csak az ötvenes évek közepén kezdett rendszeresen publikálni. – F. m. Régi török eredetű igéink (Szeged, 1982).

Pápay Sámuel

(Felsőörs, 1770. márc. 8. – Pápa, 1827. máj. 31.): nyelvész, tanár, ügyvéd, az első magyar nyelvű rendszeres irodalomtörténet szerzője. Dunántúli ref. nemesi családból született. Ifjú korában katolizált s Esterházy Károly egri püspök támogatásával Pesten tanult, majd 1791 – 93-ban Egerben végzett jogot, 1793-tól a kir. tábla jurátusa Pesten, 1796-ban tett ügyvédi vizsgát. Ezután Pápára ment, de még ez évben az egri érseki líceum m. nyelvi és irodalmi tanszékének tanára lett. 1800-ban betegsége miatt lemondott állásáról s Pápán ügyvédi gyakorlatot kezdett. A felállítandó ak. javára felajánlotta háromévi jövedelmét, kb. 1000 ezüstforintot. – F. m. Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra alkalmaztatásáról; az oda tartozó kifejezések gyűjteményével, mellyeket a haza eleibe terjeszt Weszprém vármegye (Veszprém, 1807); A magyar literatura esmérete (Veszprém, 1808). – Irod. ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése (Bp., 1878); Badics Ferenc: Az első magyar irodalomtörténetíró (Irod. tört. Közl. 1897); Hungler József: P. S. (Veszprémi Szle, 1957. 1. sz.)

Papp György

(Sziatiszta, Macedónia, 1772 – Kecskemét, 1856. ápr. 1.): kereskedő, görög nyelvész. 1777-ben költözött szüleivel együtt Mo.-ra. Bécsben kezdte, majd a kecskeméti és a budai piaristáknál folytatta tanulmányait. 1789-ben telepedett le Kecskeméten mint kereskedő. Jeles felkészültségű görög nyelvész volt. Becses könyvtár maradt utána. – F. m. Görög olvasó-könyv… (Pest, 1844). – Irod. Hajnóczy Iván: A kecskeméti görögség története (Bp., 1939).

Papp István

(Kisvárda, 1901. szept. 12. – Debrecen, 1972. ápr. 11.): nyelvész, egyetemi tanár, a nyelvtudományok doktora (1970). A debreceni tudományegy.-en szerezte m.–német szakos tanári oklevelét. Kisvárdán kezdte tanári pályáját 1926-ban. 1928-tól Hatvanban az áll. reálisk., 1937-től Debrecenben az áll. gimn. tanára. 1936–37-ben tanulmányúton Finno.-ban járt. 1949-ben a Debreceni Tanítóképző Intézet megbízott előadója, majd az Egri Pedagógiai Főiskola tanára (1949–1952). 1952-től a debreceni KLTE magyar nyelvészeti tanszékének vezetője volt, 1967-től a Finn–Magyar Kulturális Vegyesbizottság tagja. A turkui egy. díszdoktora, a Finnugor Társ., a Kalevala Társ. és a Finn Akadémia tagja. 1967 decemberében megkapta a finn állam egyik legnagyobb kitüntetését, az Oroszlán-rend parancsnoki jelvényét. Tudományos munkássága az általános és magyar nyelvészetre, valamint a finn-ugrisztika területére terjedt ki. Érdeklődésének középpontjában a mondattan állt. Az egyoldalú logikai felfogással szemben az érzelmi és stilisztikai szempontokat is figyelembe vevő mondatszerkezetet igyekezett kidolgozni. Finn vonatkozású munkáit Finno.-ban is nagyra becsülik. – F. m. Magyar nyelvatlasz (Bp., 1929); A nyelvtan lélektani alapvetése (Debrecen, 1939); Finn nyelvtan (egy.-i tankönyv, Bp., 1956); Finn nyelvkönyv (tanfolyamok és magántanulók számára, Bp., 1957); Finn olvasó-könyv szójegyzékkel (Bp., 1959); Finn–magyar szótár (Bp., 1962); A szóalkotás problémái (Bp., 1963); Leíró magyar hangtan (egy.-i tankönyv, Bp., 1966); A finn nyelv alapelemei (egy.-i tankönyv, Bp., 1967); Unkarin kielen historia (Helsinki, 1968). – Irod. Jakab László: P. I. 70 éves (Debrecen, 1971); Kornya László-Szoboszlay Ágnes: P. I. tudományos munkásságának bibliográfiája (Debrecen, 1971); Kálmán Béla: P. I. 1901-1972 (Bp., 1972).

Pastinszky János

(Pilismarót, 1873. szept. 22. – Bp., 1945. aug. 18.): tanár, török nyelvész. Tanulmányait a bp.-i egy, jogi és bölcsészeti karán végezte. Bp.-en középisk.-ban, utóbb felsőkereskedelmi isk.-ban tanított. A Vallás- és Közoktatásügyi Min. megbízásából számos tanulmányutat tett Töröko.-ban és a Közel-Keleten. Szerepe volt a török-magyar tudományos és irodalmi kapcsolatok kiépítésében. Nyelvészeti és pedagógiai tárgyú cikkeket tett közzé. – F. m. Dr. Gyulay Béla emlékezete (Bp., 1911); A legújabb törők irodalom főbb képviselői (Bp., 1912); Gyakorlati magyar-török szótár (Bp., 1922, a II. rész kéziratban).

Patrubány Lukács

(Erzsébetváros, 1861. jan. 23. – Bp., 1926. jún. 1.): nyelvész, az örménység kutatója. Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, 1884-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet nyert, 1900-ban az örmény nyelvből és irodalomból magántanárrá képesítették. 1882-től közel 30 évig bp.-i polgári isk.-kban volt tanár. Tanulmányai, nyelvészeti dolgozatai külföldi örmény folyóiratokban és a m. Armeniában jelentek meg, az utóbbi közölte örmény nyelvű költeményeit is. Szerk. a Sprachwissenschaftliche Abhandlungen c. szakfolyóiratot is. – F. m. Örmény tanulmányok (Bp., 1884); Beiträge zur Armenischen Ethymologie (Bp. 1897).

Pavel Ágoston

(Vashidegkút, 1886. aug. 28 – Szombathely, 1946. jan. 2.): nyelvész, etnográfus. 1911-ben m.-latin szakos tanári, 1913-ban doktori diplomát szerzett a bp.-i egy.-en. 1911-től Tordán, 1913-tól Dombóvárt, 1920-tól Szombathelyen tanított. 1924- től 1942-ig vezette a Vas vm. és Szombathely Város Kultúregyesülete Könyvtárát, 1928-tól néprajzi tárát is. 1933-ban átvette a Vasi Szemle (Dunántúli Szemle) c. helyismereti folyóirat szerkesztését. 1941-ben a szegedi egy.-en a délszláv nyelv és irodalom tárgykörében magántanárrá képesítették. Nyelvészeti munkásságának központja a Mura vidéki szlovén nyelvjárás vizsgálata. A népköltészetből kiindulva (Az Orpheus monda rokonai a délszláv népköltészetben, Ethnographia, 1909; A Hunyadiak a délszláv népköltészetben; Vas vármegye és Szombathely város Kultúregyesülete és a Vas vármegyei Múz. évkönyve. II., 1927, stb.) foglalkozott a szlovén irodalmi nyelv kialakulásának kérdésével, és m.-ra fordította annak világirodalmi rangú termékeit, Ivan Cankar munkáit. – F. m. A vashidegkúti szlovén nyelvjárás hangtana (Bp., 1909); A legújabb vend irodalom nyelve (Nyelvtudomány, 1916); Vend szöveggyűjtemény és az eddigi gyűjtések története (Nyelvtudomány, 1916); Nyílttűzhelyi konyhák a hazai szlovénoknál (Néprajzi Ért., 1927); Vak völgy ölén így zsolozsmázok (versek, 1933); Felgyújtott erdő (versek, 1936). – Irod. Radnóti Miklós: P. Á. (Nyugat, 1937); P. Á. Emlékkönyv (Szombathely, 1949): V. Novak: A. P. (Slavisticna Revija Ljubljana; 1956); Kovács Péter: P. Á. emlékezete (Köznevelés, 1956. 8. sz.); Dömötör Sándor: A Vasi (Dunántúli) Szemle tizenegy éve. 1933 – 1944 (Savaria Múz. Közl. I. Szombathely, 1957); Angyal Endre.: A. P. (Slavica Debrecen, 1961); Kuntár Lajos: P. Á. (Könyvtáros 1963. 11. sz.). – Szi. Weöres Sándor: P. Á. emlékének (vers, Bp., 1957).

Petrás Ince János

(Forrófalva, Moldva, 1813 – Klézse, 1886. szept. 6.): lelkész, újságíró, folklorista, nyelvész. A teológiát Egerben végezte. 1831-ben belépett a minorita rendbe. Misszionáriusként szülőföldjére, Moldvába ment. A csángó magyarok lakta Pusztina nevű községben, majd Klézsén volt lelkipásztor. Az MTA képviselőivel: Döbrentei Gáborral és Toldy Ferenccel egész életén át kapcsolatban volt. Működése helyeiről, a csángó magyarok helyzetéről, életmódjáról küldött fontos tudósításokat. Sok segítséget nyújtott a tudós m. kutatóknak és utazóknak (Munkácsi Bernát, Szarvas Gábor, Rubinyi Mózes, Jerney János). Rablógyilkosság áldozata lett. Néprajzi vonatkozású cikksorozata a Magyar Nyelvőr 1874 – 81. évfolyamaiban jelent meg. – Irod. Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban (Marosvásárhely, 1870); Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság (Csíksomlyó, 1931); Domokos Pál Péter – Rajeczky Benjámin: Csángó népzene (I., Bp., 1956).

Podhonzky Lajos

(Feketelehota, 1815 – Párizs, 1891. aug. 26.): nyelvész, az MTA l. tagja (1858). 1840 – 41-ben Pesten mint vívómester működött, aztán több évig Széchenyi István fiait nevelte. Ekkor mát igen széles körű nyelvtudással rendelkezett. A szabadságharc alatt beállt a honvédseregbe. Világos után Töröko.-ba menekült, majd Belgrádba, innen Párizsba ment és az ázsiai nyelvek, elsősorban a kínai nyelv tanulmányozásához fogott. 1859-ben a száműzött Kara Gyorgyevics szerb fejedelem fiainak nevelését vette át Grazban. 1863-ban visszatért Bp.-re s a vasútigazgatóságnál kapott állást, majd Párizsba ment és ott élt haláláig. Európa és Ázsia több tudósával levelezett. Madáchtól Az ember tragédiáját lefordította franciára. Fantasztikus és kalandos hun-magyar-mandzsu stb. nyelvi-őstörténeti elméleteket állított fel, tudománytalanul alkotott etimológiákkal igyekezett magyarázni a m. nyelv eredetét. – F. m. Iliade chant premier traduit en Française du XIII-me sičcle par E. Littré et redigé… (Paris, 1876); Etymologisches Wörterbuch der magyarischen Sprathe genetisch aus chinesischen Wurzeln und Stämmen erklärt (Paris, 1876 – 77). – Irod. Gyürky András: P. L. 1815 – 1891 (Bp., 1896).

Prohászka János

(Bp., 1887. febr. 2. – Bp., 1970. szept. 22.): nyelvész, tanár, a nyelvtudományok kandidátusa (1953). A bp.-i VIII. ker.-i gimn.-ban Balassa József és Schmidt József tanítványa volt. Felsőbb tanulmányait a bp.-i tudományegy.-en folytatta, ahol többek között Simonyi Zsigmond volt a tanára. Doktori oklevelét finnugor és magyar nyelvészetből szerezte 1909-ben, disszertációjának címe: Petőfi költői nyelvének fő sajátságai. 1907-től vett részt a Magyar Nyelvőr szerkesztési munkájában. Három évig Fogarason, majd Rákospalotán volt tanár. Oktatómunkáját megszakította az I. világháború, frontszolgálatot teljesített, 1920-ban a Tanácsköztársaság alatt tanúsított baloldali magatartása miatt állásából elbocsátották. Nyelvészeti munkásságát tovább folytatta. Elsősorban szótörténeti, alaktani, stilisztikai, nyelvhelyességi és tudománytörténeti kérdések foglalkoztatták. Ide vágó cikkeinek zöme a Magyar Nyelvőrben jelent meg. Összeállította a Nyelvőrkalauz II. kötetét (1927), később III. kötetét rendezte sajtó alá (1941). 1945 után korábbi érdeklődési körén kívül elsősorban szótárkészítéssel foglalkozott, közeli munkatársa volt Beke Ödönnek. A Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányi tagja. – F. m. A főnevek fokozása (Magy. Nyelvőr, 1928); A fokozó jelzős melléknevek egy érdekes használatáról (Balassa-emlékkönyv, Bp., 1934); Krúdy Gyula stílusa és nyelve (Magy. Nyelvőr, 1949); A népnyelv az irodalomban (Magy. Nyelvőr, 1951); Kalandozás a vendéglátóipar szavainak világában (Bp., 1951); Simonyi Zsigmond (Magy. Nyelvőr, 1953). – Irod. Erdődi József: P. J. köszöntése nyolcvanadik születése napja alkalmából (Magy. Nyelv, 1967); O. Nagy Gábor: P. J. nyolcvan éves (Magy. Nyelvőr, 1967); Tompa József: P. J. (Magy. Nyelv, 1971).

Putnoky Imre

(Pozsony, 1883. okt. 27. – Bp., 1977. okt. 31.): nyelvész, szerkesztő. A bp.-i tudományegy.-en magyar–latin szakot végzett. Pancsován, majd 1944-ig, nyugdíjazásáig a bp.-i Tavaszmező utcai gimn.-ban tanított. 1911-ben az MTA Szótári Bizottságának adatgyűjtő, rendszerező, kijelölő tagja. 1937–45-ben a Magyarosan c. nyelvművelő folyóirat szerk.-je volt. A Magyar Nyelvben több mint félszáz szó-, szólás- helynévmagyarázata és nyelvhelyességi cikke jelent meg. A magyar nyelv értelmező szótára és a Magyar értelmező kéziszótár munkatársa volt. – Irod. P. Balázs János: P. I. (M. Nyelv, 1978. 3. sz.).

Rásonyi László

(Liptószentmiklós, 1899. jan. 22. – Bp., 1984. máj. 4.): nyelvész, turkológus. A Pázmány Péter Tudományegy.-en szerzett m.-történelem szakos tanári diplomát 1921-ben, majd ugyanitt török filológiából doktorált. 1920-tól 1922-ig Újpesten esti tanfolyamokon munkásfiatalokat tanított és a munkáskönyvtárat vezette. 1922-ben az MTA Könyvtárában helyezkedett el. Itt dolgozott 1935-ig, amikor Ankarába került. Az ottani egy.-en tanított 1941-ig. Később Kolozsváron működött. 1947-49-ben a Balkán Intézet munkatársa volt, majd ismét az MTA Könyvtárában dolgozot 1962-ig, nyugalomba vonulásáig. 1963-ban újra meghívták az ankarai egy.-re, ahol öt évig vendégprofeszszor volt. Kutatásainak középpontjában a m. és a török nevek, a török népek története, irodalomtörténete, és a m. őstörténet etnikai, nyelvi problémái álltak. – F. m. Török nyelvtan (Bp., 1960); A magyar keletkutatás orosz kapcsolatai (Bp., 1962); Hidak a Dunán. A régi török népek a Dunánál (Bp., 1981); Anomasticon Turcium (Bp., 1986). – Irod. Szilágyi Ferenc: Bartók levelezőtársa. Beszélgetés R. L. profeszszorral (Magy. Nemzet, 1980. aug. 3.); R. T.: Búcsú R. L.-tól (Magy. Nemzet, 1984. máj. 28.); Elhunyt R. L. turkológus (Könyvtáros, 1984. 7. sz.).

Reguly Antal

(Zirc, 1819. júl. 11. – Buda, 1858. aug. 23.): nyelvtudós, etnográfus és utazó, az MTA l. tagja (1843). Győrött, majd a pesti egy.-en végezte tanulmányait. Élete céljául a finnugor rokonság megfejtését tűzte ki. 1839-ben Németo.-on, Svédo.-on át Finno.-ba ment és a lappok között gazdag etnográfiai anyagot gyűjtött. 1841-ben ismét visszatért Helsingforsba (Helsinki) s az észt nyelvvel kezdett foglalkozni. Kutatóútjára Szentpéterváron készült fel, a keleti finnugor: zürjén (komi), mordvin, cseremisz (mari) és a török-csuvas nyelvet tanulmányozta. Közben a megerőltető munkától Peterhofban megbetegedett. Az MTA kutatóútját nagyobb összeggel segítette. 1843-ban indult el Szentpétervárról. A votjákok (udmurtok) és baskírok földjén át jutott az Uralhoz, ezen átkelve Vszevolodszkojban ért el a vogulokhoz (manysik). Közöttük szótárt írt és énekeket gyűjtött. 1844-ben Pelimből indult az északi vogulok földjére. Majd az osztják (hanti) nép és nyelv tanuhnányozásához kezdett, és 1845. márc.-ig volt közöttük. Ezután a cseremisz nyelvet tanulmányozta, és a legdélibb finnugor törzs felé vette útját. Innen a csuvasok közé ment, 1846. aug.-ban visszatért Szentpétervárra. Itt nekilátott a 180 földrajzi mérföldre terjedő Ural-vidék térképének kidolgozásához. Hazatérve 1848. jún.-tól az egy.-i könyvtár első őre volt. Alapvető értékű nyelvi anyagot gyűjtött össze, de betegsége és halála megakadályozta gyűjteményének közzétételében. Hagyatékát többen dolgozták fel: a vogul anyagot Hunfalvy Pál és Munkácsi Bernát, a csuvas, cseremisz stb. anyagot Budenz József, az osztják anyag egy részét Pápay József. – F. m. A dzungár nép és annak a magyarral állított fajrokonsága (Pest, 1850); Reguly Antal hagyományai I. A vogul föld és nép (Kiadta: Hunfalvy Pál. Pest, 1864); Vogul népköltési gyűjtemény (I – IV., Saját gyűjtése és R. A. hagyatéka alapján közzéteszi Munkácsi Bernát. Bp., 1892 – 1921); Osztják népköltési gyűjtemény (Kiadta Pápay József. Bp.-Leipzig, 1905); Osztják hősénekek (I – II., R. A. és Pápay – József hagyatékát közzéteszi Zsirai Miklós. Bp., 1944 – 1951); Osztják hősénekek (R. A. és Pápay József hagyatékát Zsirai Miklós hagyatékából közzéteszi Fokos Dávid. Bp., 1963). – Irod. Pápay József: R. A. emlékezete (Bp., 1905); Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk (Bp., 1937); Hegedűs Lajos: Egy dunántúli tudós (Pécs, 1945); Hajdú Péter: R. a nyelvész (Magy. Nyelvőr, 1953): Balassa Iván: R. A. néprajzi gyűjteménye 1840 – 45 (Néprajzi Ért. 1954); Kodolányi János, ifj.: R. A. (Ethnographia, 1959); Szilágyi Ferenc: Adatok R. A. életrajzához (Nyelvtud. Közl. 1961); Illyés Gyula: Bölcsőkutatók (Ingyen lakoma, Bp., 1964). – Szi. Képes Géza: Észak vándora (vers, Új Írás, 1933. 7. sz.); Németh Imre: Az ősi szó nyomában (R. A. regényes életrajza, Bp., 1956).

Révai Miklós

(Nagyszentmiklós, 1750. febr. 24. – Pest, 1807. ápr. 1.): nyelvész, író, egyetemi tanár. A szegedi piaristáknál tanult, 1769-ben tagja lett a rendnek. A szerzetesi életformát lázadozva viselte, szenvedélyes természete sok összeütközésbe sodorta. 1771- től Tatán, Veszprémben, Nagy-Károlyban tanított, 1776-ban Nyitrán teológiát, 1777-től Bécsben rajzot és műépítészetet tanult. Hazatérve 1778-ban pappá szentelték Nagyváradon, ugyanott egy ideig rajztanító, majd ak.-i tanár volt. 1781-ben állásáról lemondott, többfelé volt nevelő, 1783 végétől 1784. máj. 1-ig Pozsonyban a Magyar Hírmondó, az első m. nyelvű hírlap szerk.-je. 1785-től Győrben nevelő, 1787-től 1793-ig rajztanár s tankönyvet írt az építészetről. Itt vívta meg nagy irodalmi harcát a m. prozódia dolgában. 1794-ben az esztergomi gimn. tanára, ugyanakkor világi pap lett. 1802-től a pesti egy.-en a m. nyelv és irodalom tanára. Szabadelvű vallási felfogása és lelkes hazafisága miatt sok üldözésben volt része. Mint költő az időmértékes verselés egyik úttörője. A régi m. irodalom első kutatója és kiadója, az első rendszeres m. stilisztika szerzője. Nyelvtudományi munkásságában nemzetközi viszonylatban is először – Grimmet is megelőzve – a nyelvi jelenségek magyarázatára a történeti módszert alkalmazta. 1802-től a helyesírás alapkérdéseiben éles harcot folytatott Verseghy Ferenccel és híveivel, az ún. jottistákkal, akik elvetették a szóelemző módszert. Sokat foglalkozott egy felállítandó tudományos akadémia tervével, több író (Faludi, Bessenyei, Orczy stb.) munkáját adta ki. – F. m. A régi magyar írásmód (kéziratban); Magyar szép toll (kéziratban); A magyar alagyáknak I. könyve (NagyKároly, 1778); Révai Miklós elegyes versei (Pozsony, 1787); Városi építésnek eleji (Buda, 1790); Antiquitates literaturae Hungaricae (Pesthini, 1803); Elaboratior grammatica hungarica (I – II., Pesthini, 1803 – 06). – Irod. Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (Béts, 1790); Bánóczy József: R. M. élete és munkái (Bp., 1879); Csaplár Benedek: R. M. élete (I – IV., Bp., 1881 – 89); R. M. (Magy. Nyelvőr, 75.); Rubinyi Mózes: R. M. élete és nyelvészeti törekvései (Pozsony, 1904); Melich János: R. M. nyelvtudománya (Bp., 1908); Rubinyi Mózes: R. M. (Én láttam őket, Bp., 1947); Rubinyi Mózes: R. M. halálának 150. évfordulójára (Magy. Nyelvőr 1957. 3. sz.); Némethy Ferenc: R. M. halálának 150. évfordulójára (Magy. Nyelv, 1958. 2. sz.); Benkő Samu: R. M. nagyváradi éveihez (Magy. Nyelv, 1958. 3 – 4. sz.); Rubinyi Mózes: R. M. (Emlékezések és tanulmányok, 1962); Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában (Bp., 1963). – Szi. Kreskay Imre: Tisztelendő R. M. úrhoz (vers).

Riedl Szende

(Besztercebanya, 1831. márc. 15. – Bp., 1873. okt. 15.): nyelvész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1858). ~ Frigyes apja. 1847-től a nagyszombati papnevelőben tanult. A szabadságharc kitörésekor nevelőséget vállalt szülővárosában, majd végleg lemondva papi hivatásáról 1852-től Lőcsén gimn. tanár. 1854-től a prágai egy. m. nyelvi tanszékének tanára, ahol kiváló tudósok (Schleicher, Curtius) társaságában nyelvtudománnyal kezdett foglalkozni. Hazatérve 1861-ben pesti gimn. tanár; emlékiratban kérte á kormánytól, hogy a németesítő oktatókat bocsássák el az iskolákból és csak olyanok taníthassanak, akik magyarul tudnak. 1863-ban az összehasonlító nyelvészet magántanára, 1866-tól a pesti egy.-en a német nyelv és irodalom r. tanára. Nagyszámú tankönyvet és tudományos értekezést írt és közben anyagot gyűjtött az MTA megbízásából a tudományos m. nyelvtanhoz. Több lap szerk.-je: Kritische Blätter, Irodalmi Lapok (1860), Kritikai Lapok, Kalauz (1862 – 65), Vezér (1862 – 63), Új korszak (1865 – 66), Ungarische Revue (1869). – F. m. Magyarische Grammatik (Wien, 1858); A magyar nyelvrendszer alapvonalai (Prága és Lipcse, 1859); Van-e elfogadható alapja az ikes igék külön ragozásának (Bp., 1873). – Irod. Kemény G. Gábor: R. Sz. (Irod. tört. 1950. 2. sz.)

Rubinyi Mózes

(Debrecen, 1881. ápr. 1. – Bp., 1965. szept. 26.): nyelvész, irodalomtörténész, az MTA tagja (l. 1948 – 49), a nyelvészeti tudományok kandidátusa (1952). Az egy.-et Bp.-en és Lipcsében végezte. 1902-ben bölcsészdoktorátust, 1903-ban tanári oklevelet szerzett Bp.-en. 1903-tól nyugdíjazásáig (1938) bp.-i polgári isk., ill. kereskedelmi isk. tanár volt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején főisk. tanárrá nevezték ki; ettől a tisztségtől a forradalom bukása után megfosztották. 1945 – 48 között a főváros kulturális és tudományos ügyeinek előadója volt. 1947-ben magántanár és c. ny. rk. tanár lett a szegedi tudományegy. bölcsészeti karán. 1929-től haláláig a Magyar Pen Club ügyvezető alelnöke. Jelentős tevékenységet fejtett ki az 1926-ban általa alapított Vajda János Társ -ban is. Gazdag és sokrétű munkásságából különösen nyelvesztétikai tárgyú, a m. nyelvtudomány történetére vonatkozó, valamint Mikszáth Kálmán művészetével foglalkozó írásai emelkednek ki. – F, m. Révai Miklós élete és nyelvészeti törekvései (Bp., 1904); Általános nyelvtudomány (Bp., 1907); Nyelvesztétika (Bp., 1908); Mikszáth Kálmán stílusa és nyelve (Bp., 1910); Mikszáth Kálmán élete és művei (Bp., 1917); Vajda János (Bp., 1922); Kiss József élete és munkássága (Bp., 1926); Emlékezések és tanulmányok (írásainak teljes bibliográfiájával, Bp., 1962). – Irod. Szépe György: R. M. (Magy. Nyelvőr, 1956); Terestyéni Ferenc: R. M. (Magy. Nyelv, 1956); Ferenczi László: R. M. (Élet és Irod., 1965. 40. sz.); Szabó B. István: R. M. (Irod. tört. Közl. 1965.)